Amikor tavaly ilyenkor megtekintettem a Stalingradot, nem jutottam szóhoz, az oroszok milyen elképesztő erőforrásokat voltak képesek elpocsékolni egy ilyen hulladék film kedvéért. Akkor azt írtam, remélem, nem csinálnak ebből rendszert, de a frissen letölthető Battle for Sevastopol előzetese mást jelez. De arra kellett rádöbbennem, keleten ez nem friss tendencia, ugyanis már 30 évvel ezelőtt is csak a fényképezés volt a háborús filmek egyetlen értékelhető vonása, azóta pedig csak a CGI minősége változott.
1943, Belorusszia. Florja (Alekszej Kravcsenko) minden vágya, hogy csatlakozzon a partizánokhoz, és amikor egy elhagyott lövészárokból előás egy puskát, ez teljesülhet is. Édesanyja kétségbeesett tiltakozása ellenére beáll a szedett-vedett milíciába, akik nem igazán veszik komolyan a fiút. De amikor az első akciónál hátramaradva elszakad a seregtől, és először másod-, majd első kézből tapasztalhatja meg a német haderő brutalitását, kénytelen alaposan megváltoztatni nézeteit a háborúról.
A Jöjj és lásd! egy hihetetlenül erős film lenne, ha nem lenne iszonyatosan modoros. Elem Klimov ugyanis lelkiismeretesen belepasszírozza a háború összes borzalmát 2 és fél órába, az egyszerű halálnemektől az éhezésen át a népirtásig, néha olyan természetességgel, hogy az önkéntelenül is gyomron vágja az embert. (Még akkor is, ha a szovjet történetírás állításainak nagyjából az ellenkezőjét érdemes elhinni.) De teszi mindezt olyan kínosan elnagyolt manírok kíséretében, amelyek az egész atmoszférát komolytalanná tudják változtatni. A rendező egyszerűen nem tud mértéket tartani és hagyni, hogy a vásznon látottak magukért beszéljenek, viszont az, hogy mindenáron rá akar ezekre játszani, súlyosan visszaüt. Hol a kamerába egyenesen belebámuló szereplők teátrális gesztusai, hol a didaktikus mondatok, hol pedig a szánalmasan túlerőltetett melodramatikusság zökkent ki az élményből, a túlzásba vitt költőiség egyenesen komikus (ismerős?), mintsem mély.t
De a produkció nem csak ilyen téren borzasztóan ügyetlen, hanem technikai szempontból is. Az éjszakai jelenetekben világító kék ég, vagy a hangkeverésnek a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető zajáradat a hangsávon egy jobb érzésű filmnézőre folyamatosan a frászt hozza. Nehéz érzékletesen leírni azt a szintű igénytelenséget, amikor például egy dialógusnak csak az egyik oldalára van felkeverve a háttérzaj (amely egyébként is térben meglehetősen ad-hoc jelleggel van elhelyezve), a szereplők konstans utószinkronja a legtöbb esetben csúszik, az effektek nagy része pedig fülsiketítően torz. Azonban amennyire borzasztó hangilag, annyira lenyűgöző képileg a film, a hosszú vágatlan jelenetek kézikamerázása egyetlen felesleges mozdulat és beleremegés nélkül fut, nem egyszer igen komoly tömegjeleneteket véve fel tökéletesen - könnyen elképzelhető, hogy ez a stílus eredményezte az iszonyatos hangsávot.
Az viszont tény, hogy a háború lármájának kakofóniája, a végtelen kameramozgások, és a hasonlóan látszólag soha véget nem érő, céltalan cselekmény képesek egy olyan transzba juttatni a nézőt, amilyenbe főhősünk is egyre inkább kerül. Más kérdés, mennyire tudatos, és mennyire mondható a borzalmak érzékletes átadásának, hogy a néző is hihetetlenül elkeseredetten várja a két és fél órás játékidő végét.
Nagyon szeretnék hatásos és zsigeri erejű műként tekinteni a Jöjj és lásd!-ra, de a nevetséges, illetve nevetségesen amatőr pillanatai legalább annyira mélyen belém égtek, mint döbbenetes brutalitása. Az pedig sokat elmond az orosz filmiparról, hogy még mindig ott tart, hogy egy ilyen filmre klasszikusként kell tekintenie, nem pedig egy régen meghaladott színvonal képviselőjeként.
3,5/10
A Jöjj és lásd! teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán
