Ha azt mondom, a tavalyi év egyik legnagyobb magyar sikeréről van szó, nem túlzok, és nem mondok ellent annak, hogy ennek ellenére valószínűleg olvasóim nagy része még hallani sem hallott róla: a Viharsarok nem a mozipénztáraknál tarolt, sokkal inkább a nemzetközi fesztiválok és sajtó kegyeit nyerte el. Őszintén szólva ebben van is ráció, hiszen egy melegekről szóló filmet sokkal könnyebben zár a szívébe gyakorlatilag bármilyen díj zsűrije, mint az átlag magyar ember. És bár ez az alkotás történetesen nem lett egy látványosan díjhajhász darab, ebből a skatulyából nehéz lesz kitörnie.
Szabi (Sütő András) egy német csapatban focizik, nem túl nagy sikerrel: hiába elvileg az egyik legjobb játékos, sorra alulmúlja magát, egy piros lap pedig végleg beteszi neki a kaput. A meccs után, a zuhany alatt összeverekszik legjobb barátjával (Sebastian Urzendowsky), majd fogja magát, és hazajön Magyarországra, méghozzá nagyapja évek óta elhagyatottan álló házába a semmi közepén. Itt akad össze Áronnal (Varga Ádám), akivel nekiáll kitatarozni a romos épületet, hamarosan azonban a barátság szexuális vonzalommá alakul.

Azonban ezt a folyton el-elbambuló, majd hadarva magyarázó filmnyelvet remekül egészíti ki a képi világ: Császi bámulatosan ragadja meg az élettelen és kissé lélektelen magyar zsákfalu hátborzongató ürességét és egyben furcsa báját is. Rév Marcell elképesztő kompozíciói (amelyek a Fehér istennek nagyjából az egyetlen értékelhető elemei voltak) és helyenként bravúros hosszú beállításai mindent megtesznek azért, hogy ha már történetével nem is, de vizuálisan maradandó filmmé váljon a Viharsarok. Mert a frusztrálóan hol elhalkuló, hol felerősödő történetmesélésben egy kifejezetten katartikus konklúzió támpontjai is elvesznek, hiába lett volna ez a cél, a rendező minden próbálkozása ellenére inkább csak a "melegnek lenni szar" téma egy újabb variációjává válik.
Pedig lehet látni a szunnyadó szikrát valahol az alkotás mélyén, amely egy-egy beállításban, jelenetben még fel is tűnik, azonban végül az összkép inkább egy olyan alkotót jellemez, aki nagy lelkesedéssel belekezd egy történetbe, de idővel elbizonytalanodva sehogy sem tudja végül élvezetesen elmesélni. Persze a téma miatt egyenes út vezetett így is a nemzetközi és fesztiválsikerek felé, de ez esetben nem érzem úgy, hogy számító manírokról lenne szó, sokkal inkább egy őszinte, de kissé félresikerült kísérlet lett a Viharsarok. Azonban ez mit sem változtat azon, hogy lényegében messze áll egy maradandó és kiemelkedő darabtól.
6/10