Ha készíteni akarnánk egy felmérést, amiben az utca emberét kérnénk meg, hogy soroljon fel színészeket western filmekből, alighanem egy meglehetősen kurta listát kapnánk. Sokan John Wayne – t vízionálnák, amint vasalt ingjében, deli cowboyként lövi halomra az indiánokat. Vagy Clint Eastwood – ot, ahogy szivarral a szájában hunyorog a napba. Esetleg Lee Van Cleef rókaképét, akinek olyan kisugárzása és fizimiskája van, hogy ha 100 évvel hamarabb születik, maga is része lenne a Vadnyugat történelmének. És alighanem szerepelne Kevin Costner is, aki bár ritka vendég a zsáneren belül, időről – időre visszatér. Legutóbb 2012 – ben egy mini sorozat kedvéért.
Jelen kritika tárgyát egy, a 2000 – es években elkövetett alkotás képezi, amit saját maga rendezett. Ez meg is látszik a végterméken, hiszen túl volt ekkor már sikereken és bukásokon egyaránt. Itt egy határozott, érett direktor képében tetszeleg előttünk, kár, hogy azóta nem állt kamera mögé.
Négy marhapásztor tereli a nyáját a kies prérin, amikor egy vihar következtében kénytelenek letáborozni. Egyiküket visszaküldik a közeli városba élelmiszerért mielőtt újra útnak indulnának. Miután társuk a megbeszélt időpontra nem érkezik meg, Spearman főnök (Robert Duvall) és Charlie (Kevin Costner), aki mesterlövész volt az amerikai polgárháborúban, érte sietnek. Társukat félholtra verve találják, a korrupt seriff börtönében, ahol a helyi Csák Máté, még meg is fenyegeti őket,hogy szedjék a sátorfájukat, mert utálja a szabad legeltetőket és sértve érzi a magánszféráját. Azonban egy igazi, tökös cowboynak senki sem mondhatja meg, hogy mit tegyen.
Jóllehet a sztori meglehetősen egyszerű és a tempó is kimért, nagyon jól egyensúlyban tartja a különböző hangulatokat. Ügyesen bontja ki az alap konfliktusból Spearman főnök és Charlie múltban gyökerező kötelékét. Gyakorlatilag a két férfi kapcsolata miatt (is) lesz átlag feletti a mozi. Csipkelődnek, viccelődnek egymással, ugyanakkor határozottak, kemények, hasonló erkölcsi normákkal rendelkeznek. Olyan eszmékért állnak ki és halnak meg, ha kell; amit a mozivásznon (is) már régesrég elkoptattak, ódivatúvá váltak. Mégis jól esik nézni, hallgatni őket és osztozni feddhetetlenségükben. Mindez azonban semmit sem érne, ha nem működne olyan fantasztikusan a Duvall - Costner páros. Nincs erőfitogtatás a színészek között, kiegészítik egymást. Tökéletes összhangban vannak, mintha tényleg ősidők óta a legjobb barátok lennének.
Egy vérbeli „buddy movie” – val van tehát dolgunk, ahová szinte észrevétlenül kúszik be egy szerelmi szál, ami abszolút passzol a történethez. Humor forrás is egyben, nem tolják direkt az arcunkba és egyedül (sajnos), csak a végén válik terhessé a jelenléte. Ötcsillagos a látványvilág. Egyik pillanatban még egy gyönyörűen fényképezett nagytotálon merengünk, míg a másikban már térdig a sárban feszülnek meg az izmaink Charlieéval együtt. A zene ugyan nem kiemelkedő, de hozza azt az átlag szintet, amit elvárhatunk tőle. Amikor kell, nagyívű és emelkedett, amikor kell sejtelmes.
Az első pisztoly eldördülésére másfél órát várni kell, azonban megéri, hiszen amit utána kapunk, az nem más, mint minden idők egyik legjobb realista minimal lövöldözése. És ezt szó szerint kell érteni. Itt bizony nem lövik ki a légy billérjét, háttal állva, csukott szemmel. A célzott lövés sem eredményez mindig találatot és egy váll lövésbe sem hal bele senki. Ha biztosra akarsz menni, többször is lősz. A dramaturgiája eléggé kiszámítható, de a mesteri és a tanítani való kifejezés illik rá leginkább.
Bár lassú sodrása miatt, a mai felpörgetett világban már nem ajánlható mindenkinek és az utolsó tizenöt perc sziruposságát jobb lenne meg nem történté tenni, az én szentimentalista lelkemnek mindig jól eső érzés elővenni és elhinni, hogy az igazi hősöket nem a képregényekben kell keresni.
9/10
