Amíg John McClane kalandjainak első és harmadik felvonásából garmadával tudnám idézni a jobbnál jobb jeleneteket és szöveget, a második felvonásról ez már korántsem mondható el, eltartott egy rövid ideig, amíg betájoltam magam: ja, ez az a rész, amikor a repülőtéren megy a balhé megint karácsonykor. Vagyis nem mondanám maradandó filmélménynek ezt az alkotást, nem véletlen, hogy nagyon ritkán nézem újra. Most megtettem, és a véleményem ugyanaz: jó kis akciófilm, de a közelében sincs az ikonikus első résznek.

Egy év telt el a toronyházban történtek óta. McClane-ék kibékültek, John áthelyeztette magát Los Angeles-be, hogy a család közelében lehessen. Ismét karácsony van, a zsaruk gyöngye megérkezik a dallasi repülőtérre, mert a felesége gépe nemsokára landol. Azonban amilyen mákjuk van, pont aznapra várják egy volt diktátor érkezését is, akinek hívei most akarják kiszabadítani a fogságból. Elfoglalják a repteret, és sikerülne is a tervük, ha nem lenne ott John McClane...

Az első rész hatalmas sikere után a hollywoodi szokások szerint természetesen rövid időn belül moziba kellett küldeni a folytatást, amely gyakorlatilag az előző rész felmelegítése, több akcióval, több robbanással, és gyengébb forgatókönyvvel, mondván, minek olyan sokat bíbelődni vele, a sztár úgyis elviszi a filmet a hátán. Nos, ebben igazuk volt az alkotóknak, valóban elég volt Bruce Willis a sikerhez, azonban ahhoz már nem, hogy valóban ütős alkotás szülessen. Tipikus folytatás, alapvetően nem rossz, de jóval gyengébb, és felejthetőbb, mint a nagy előd.

A kezdés ígéretes, hamar megvan a McClane - feeling, azonban ahogyan haladnak előre az események egyre inkább úgy érezzük, hogy ezt már láttuk egyszer, erre a balsejtelemre rásegít néhány előző részből ismerős karakter, aki feltűnik néhány jelenet erejéig (csak engem zavar, hogy Al méltatlanul rövid cameo-t kapott, pedig az ő karakterében aztán lett volna spiritusz?), ennek ellenére viszonylag jól elvagyunk a filmmel, kb. a közepéig, amikor egyre idegesítőbbé válik, hogy nincs igazi, karakteres főgonosz. Franco Nero csak húzónév volt, a tábornok erősen mellékszereplő, William Sadler irtó jól néz ki, amikor egy szál semmiben karateszerű mozdulatokat mutat be, de később sajnos nem sikerül maradandó élményt nyújtva  gonoszkodnia. Igen, persze, a földbe passzíroz egy gépet, szúrós szemben és lövöldözésben sincs hiány, de akkor is súlytalan a karakter. Mert ugyebár mi Hans Gruber-hez szoktunk hozzá nagyon gyorsan a franchise tekintetében, attól pedig Stuart ezredes olyan messze van, mint én a Chris Pine-fanságtól. 

Ami ennél nagyobb probléma az az, hogy John McClane-nek éppen az a vonása veszett el ebben a filmben, amiért megkedveltük: a hétköznapisága. Mert mostanra elsőosztályú hős lett belőle, aki félkézzel állít meg profi katonákat (biztos jó alapkiképzést kapott a zsaruknál), oldja meg teljesen egyedül egy repülőtér elfoglalásának problémáját, miközben rajta kívül akad ott néhány erre kompetens személy, azonban ők csak állnak és várnak, amíg ősztársága egy szál magában akciózik. A fehér póló ezúttal elmarad, hiszen túl hideg lett volna hozzá abban a hóviharban, de a végeredmény ugyanaz marad: John véresen és mocskosan öleli magához boldogan a feleségét (aki már megint tettleg bántalmazta - pontosabban ezúttal lesokkolta - azt a tenyérbemászó riportert). Most azonban marad hiányérzet jócskán a nézőben, közel sem felhőtlen a szórakozás.

Ezúttal elmarad a sziporkázó szövegáradat, néhány jól sikerült poénon kívül nem sok idézni való marad meg a filmből. Az akciók látványosak, a történet logikai bukfenceit talán hagyjuk, nem azért nézzük McClane kalandjait, hogy ilyesmikkel foglalkozzunk. Mindennel együtt Renny Harlin egy tisztességesen összerakott filmet tett le az asztalra, amelyet azonban biztosan nem fogunk rongyosra nézni (mert nincs miért) úgy, mint az ezt megelőző és az utána következő részt. Az operatőri munka és a vágások rendben vannak, a zene bennem nem igazán hagyott mély nyomokat, de lehet, hogy ez az én hibám.

Bruce Willis hozta, amit elvártak tőle, immár rutinosan alakította John McClane-t, hiteles tudott maradni a szuperhőssé turbózott zsaru szerepében, nem vált nevetségessé a karakter. Franco Nero fájóan kevés teret kapott a színészi játékra, William Sadler alakításából hiányzott az átütő erő, John Amos is többet érdemelt volna.

Habár pénzügyileg ez a film is sikeres volt (naná, különben nem lett volna folytatás), és hatalmas hibákat nem is lehet felróni neki, én mégsem tudtam igazán megkedvelni sohasem. Korrekt második felvonás volt, de hiányzott belőle az a bizonyos plusz, ami miatt máig emlegetnénk. Ne legyünk igazságtalanok, voltak benne szép pillanatok, de összességében mégiscsak egy látványos, de felejthető alkotásról van szó.

Jól összerakott, de kissé üres akciófilm, amelyet Bruce Willis miatt érdemes megnézni elsősorban.

7/10