A Shutter című thaiföldi horror első pillantásra tökéletesen belesimul a J-horror „csapzotthajúkísértetcsajos” alműfajába, magyarul egy közönséges Ringu/Ring (1998/2002) klónnak tűnik. A rém itt is egy halott szellemlány, a rémületkeltés módszerei szintén hasonlóak. A szellem személyét övező rejtély megoldása ebben a filmben is a sötét múltban rejtőzik. További párhuzamosság, hogy a kísértet ezúttal is egy modern, a világ megörökítését, lemásolását szolgáló eszközt használ hordozó médiumként. Azonban a Shutter több egy fantáziátlan másolatnál, a szubzsáner egy szürke darabjánál: a thaiföldi alkotás bizonyos szempontból a Ringu egy letisztultabb változatának is tekinthető.

Arra tekintettel, hogy a filmet elég könnyű elspoilerezni, a történetet pusztán két szándékosan homályos, imdb-inspirálta mondattal ismertetném. Egy fiatal fotós, Tun és a barátnője, Jane egy közúti balesetet követően (éjszaka elgázolnak egy lányt, majd segítségnyújtás nélkül elhajtanak) titokzatos árnyékokat fedeznek fel az általuk készített fényképeken. Amikor kutatni kezdenek ez ügyben, rá kell döbbenniük, hogy a múlt elől nem lehet csak úgy elmenekülni.

A fényképezés motívuma szépen végigvonul az egész filmen: a kísértet fotókon jelenik meg; a múlt titkait fényképek őrzik; a sötétkamra vérvörösében történnek meg/derülnek ki a legveszedelmesebb dolgok; a szerelem záloga egy fényképezőgép, stb. Ha belegondolunk abba, hogy a fénykép egy olyan eszköz, melynek segítségével kapcsolatot tarthatunk szeretett halottainkkal, igazoltnak tekinthető a fotó-motívum létjogosultsága és relevanciája. Érdekes összecsengés az is, hogy egy fénykép pont úgy örökíti meg a pillanatot, ahogy egy kísértet a halála pillanatában ragad.

Egyébként az ázsiai - ez esetben thaiföldi - kísértet egy egészen különös horror-állatfaj. A klasszikus szörnyekkel ellentétben nem tűnik igazán veszélyesnek, hiszen általában csak egy hosszú hajú, általában igen lerongyolódott állapotban lévő lány képét mutatja. A slasher-rémekkel szemben az áldozatával csak a legritkább esetben lép tényleges fizikai kontaktusba, nem azzal öl, hogy lerombolja az emberek testét, hanem ép ésszel felfoghatatlan jelenlétével, az élőkön kívül álló elátkozott halott-mivoltával okoz olyan sokkot, amelyet áldozatai képtelenek elviselni. Mondhatnánk azt is, hogy az emberek szellemét támadja, nem a testét. Az ázsiai kísértetnek szinte mindegyik filmben az a legijesztőbb vonása, hogy gyakorlatilag bármikor, bárhol (a képkivágat bármelyik pontján), bármilyen formában felbukkanhat, nem kötik a fizikai világ korlátai.

A Shutter is ugyanezen „a szellem bármikor felbukkanhat” alapelv szerint működik. A film képi világa, a zene, a vágás, a forgatókönyv stb. mind-mind ezt a hatásmechanizmust szolgálja ki, rendkívül professzionális módon. A recept természetesen beválik, szerintem nem sok olyan ember van, aki összerezzenés vagy megborzongás nélkül végig tudná nézni az alkotást - természetesen ideális horrorfilm-körülmények között, tehát egyedül, sötétben, normál vagy annál nagyobb hangerővel.

A film azonban nem egyszerűen csak egy hatásosan összerakott kliségyűjtemény. A Shutter nagy érdeme, hogy nem kívánja démonizálni a kísértete alakját, hanem éppen ellenkezőleg, a kóbor lélek emberi tulajdonságaira igyekszik rávilágítani, természetesen a halál végtelenségével eltúlozva azokat. A szellem ezúttal - a Ringu vagy éppen a Ju-on (2002) világával ellentétben - nem úgy általában az egész világon akarja megtorolni a sérelmeit, hanem csak személyesen azon a néhány emberen, aki ártott neki. És meglepő módon nem csak gyűlölni tud, de szeretni is.

A thaiföldi szellem nem egy urbánus legendát teremt, nem egy modern „vírust” kreál. Azt az ősrégi bölcsességet képviseli, hogy mindig viselnünk kell a múltbéli tetteink következményeit. A Shutter kísértete maga a lelkiismeret, a bűntudat, ami elől nem lehet elfutni, elbújni, vagy megszökni. Vannak bűnök, amelyek alól nincs feloldozás.

A Shutter mégsem azért igazán emlékezetes, mert alkotói lekaparták a J-horrorról az urbánus legenda újgenerációs mázát, és balladai tanulságokkal itatták át az alműfajt. A film azért olyan rohadt ütős, mert a vége egy akkora katartikus gyomrost ad a nézőnek, amekkorát utoljára a Hatodik érzék (1999) tudott bevinni. Nem valami bullshit erőltetett csavarra kell gondolni, hanem olyasmire, ami végig ott van a szemünk előtt, csak nem vesszük észre.

Nem szaporítom tovább a szót: "erősen ajánlott" kategória a film.

8/10