Érdekes belegondolni, hogy egyes népek sajátosságai mennyire lecsapódnak a filmművészetükön. Legyen szó az amerikaiak konzumerizmusáról, a skandinávok hűvösségéről, a franciák romantikájáról. A Stalingrad pedig pont olyan, mint bármi, amit az oroszok az elmúlt száz évben készítettek: hatalmas, masszív, lenyűgöző, és hiányzik belőle mindenfajta kifinomultság vagy kidolgozottság.

1942 novembere, Sztálingrád. A németeket és a Volga partját csak egy ház választja el, ide vette be magát egy kis orosz kontingens. Társul szegődik hozzájuk a ház utolsó megmaradt lakója, az ifjú Kátya (Marija Szmolnikova), aki több katona szívét is megdobogtatja. Velük azonban Kahn százados (Thomas Kretschmann) néz farkasszemet, akinek egyre inkább a méltóságát veszélyezteti, hogy nem tudja elfoglalni a szóban forgó házat.

Ha rajtam kívül van még valaki, aki emlékszik tavalyról a Metro-ra, neki a kritika elolvasása helyett bőven elég, ha azt a filmet beszorozza 10-zel, mert jellegében ugyanaz történik, csak egy nagyobb skálán. Ezúttal a pozitívumokkal kezdve: már előre lehetett tudni, hogy az oroszok nem sajnálták a pénzt és az erőforrásokat (több pénzből építettek díszletet, mint amennyiből itthon valaha film fog készülni), ennek megfelelően az utóbbi idők egyik legimpozánsabb látványvilágát kapjuk végeredményül. Makszim Oszadcsij operatőr pedig jó néhány Oscar-díjas kollégáját megszégyenítő munkával rögzíti ezt nekünk, úgyhogy túlzás nélkül mondhatom, gyönyörűség nézni a mű minden képkockáját.

Így a világ egyik leglátványosabb háborús filmjét kapnánk, ha... ebben a produkcióban bárki is hajlandó lenne foglalkozni a háborúval. Az csak egy dolog, hogy frontvonalon álló német parancsnoknak a játékidő első perceiben véletlenül tűnik fel, hogy jönnek az oroszok, vagy éppen hol egy tüzérségi vagy légitámadás érkezik teljesen esetlegesen, de a szereplők nagy része még csak nem is igazán akar foglalkozni az ilyen dolgokkal. Kahn századosnak például az a legfontosabb, hogy orosz szeretőjét biztonságban tudja, néha pedig mellékesen vezet egy rohamot, a túloldalon pedig ugyanez történik a női főszereplő kapcsán. Fedor Bondarcsuk rendező pedig nem sokat tesz azért, hogy megmagyarázza a képernyőn történő dolgokat, így lesz a mesterlövészek csatájából másodpercek alatt kézitusa, a látványelemek nagy része pedig "mi nézne ki jól ?" alapon születhetett, minden logikát nélkülözve. Ráadásul rendezőnk borzalmas abban, hogy az egész alkotásnak, de legalább annak az igen kevés akciójelenetnek valami ritmust adjon. (Aki esetleg látta a 9 rota c. afganisztáni háborús filmjét 2005-ből, annak ez már biztosan nem lesz újdonság.)

És akkor még rá sem tértem a forgatókönyvre. Amelynek kapcsán az is enyhe kifejezés, hogy 0 energiát fordítottak rá, mert még akár a negatív tartományt sem tartom lehetetlennek: ha véletlenül valaminek volt is értelme benne, akkor azt inkább átírták úgy, hogy mégse legyen. A karakterfejlődés és konfliktusok hiánya, a szereplők megalapozatlan és jelentéktelen döntései már át sem lépték az ingerküszöbömet, azt látva, hogy az írók arra sem voltak képesek, hogy a dialógusok ne összefüggéstelenül egymás után dobált mondatokból álljanak. Furcsamód a német részekre ez viszont egy cseppet sem igaz, így végül ez a szál hozza az egész film legátélhetőbb és legemberibb pillanatait. Ez persze sokat köszönhet annak is, hogy Thomas Kretschmannba egydül több színészi tehetség szorult, mint az egész stábba összesen.

Úgyhogy a Stalingrad csak olyat tud mutatni, amit még biztosan nem láttál: a világ élvonalába tartozó látványt és fényképezést, és egy olyan forgatókönyvet, amire talán csak egy napokon át tartó Asylum-maraton tud felkészíteni megfelelően. Fáj látni, hogy mennyi pénz és mennyi remek szakember tudása megy pocsékba néhány alkotó elképesztő tehetségtelensége miatt. Csak remélni tudom, hogy nem csinálnak ebből az oroszok rendszert.

4/10