Az orosz filmgyártás viszonylag ritkán hallat magáról, azonban időről-időre jelentkeznek egy-egy produkcióval, ami a nemzetközi közönség számára is érdekes lehet. Ebben a sorban a legújabb darab pedig azt bizonyítja, hogy a filmek terén bizony utolérték Hollywoodot. Hozzáteszem, ez nem minden tekintetben számít pozitív jelzőnek.

Egy teljesen átlagos moszkvai péntek reggelnek indul a történet, az emberek a hatalmas dugó középen hagyják az autóinak, hogy a nem kevésbé zsúfolt metróval próbáljanak eljutni céljukhoz. Azonban egy karbantartó figyelmeztetésének mellőzése miatt az egyik szerelvény pont egy vízbetörésbe fut bele. A vészfékezés túlélői pedig azzal szembesülnek, hogy a víz szép lassan elárasztja az alagutat. És természetesen van még itt szerelmi háromszög, kibontakozó szerelem, és mindenféle jellemépítő fordulat.

Nem nehéz kitalálni tehát, hogy ez az alkotás egy pont ugyanolyan katasztrófafilm, mint bármelyik hollywoodi "kollégája". Ugyanazokból a sablonokból építkezik, a végső megmenekülés ugyanolyan hihetetlen, a dialógusok feledhetőek, a konfliktusok pedig szinte teljesen minimalizálva vannak, ahogyan mindenki egy emberként küzd a túlélésért. (Ebben legalább annyi pozitívum van, hogy így az elmaradhatatlan " az okostojás mindig jobban tudja, hogy merre kell menni" jellegű összeütközést kihagyták.) Ezek mellé még kapunk egy nagy adag hihetetlenül B-filmes és amatőr színészi alakítást (bár lehet, hogy én fogtam fel rosszul az orosz érzelemvilágot), úgyhogy ahogyan azt már sok hasonszőrű produkciónál megszokhattuk, itt se számítsunk valami komoly és katartikus drámára.

Viszont még egy dologban utolérték az oroszok Hollywoodot: ez pedig a technikai kivitelezés. A rendezés és a fényképezés egész egyszerűen lenyűgöző, az effektek gyönyörűek, és még egy egészen jó zenei aláfestést is kapunk. Ez főleg abban a fél órában jön ki nagyon erősen, amíg maga a katasztrófa megtörténik, és a forgatókönyv még nem a kis túlélő-csoportunk szenvedéseire fókuszál. Annyira átütő erejű képsorokat kapunk, hogy az már a tökéletesség határát súrolja a műfajon belül (csak A lehetetlen cunamiját tudom hozzá hasonlítani), úgyhogy ilyen szempontból ez az alkotás minden dicséretet megérdemel. 

De semmi sem lehet tökéletes, erre ez a film is ékes példa. Pedig többet is ki lehetett volna hozni belőle, ha a forgatókönyvírók nem Emmerich és társai munkásságára támaszkodnak, hanem megpróbálnak valami önállót alkotni. Rajtuk (és a színészeken) kívül viszont mindenki olyan tehetséget csillogtatott meg, ami miatt kétségkívül érdemes lesz figyelni, mit alkotnak legközelebb ebben az országban. (Kezdve például a Stalingrad 3D-vel)

7/10