Apa, figyelj, Franco Nero tényleg egy koporsót húz maga után? Igen, tényleg. És miért? Majd meglátod. Apa, most már megmondhatnád, mi van abban a koporsóban! Dehogy mondom. APA! MÁR NEM LÁTOK AZ IDEGTŐL, MI VAN ABBAN AZ ÁTKOZOTT KOPORSÓBAN? Várj egy kicsit, mindjárt kiderül. Úh, ez nagyon durva..

Nem, nem horrorfilmet néztem, (ez már csak azért is kizárt, mert teljesen hidegen hagy a műfaj), hanem egy közel ötven éves westernfilm volt a (házi) mozizás tárgya, és mint a fentiekből kiderül, közel sem sem untam halálra magam rajta.

Amikor megnéztem még januárban a Django elszabadul című Tarantino opuszt, elhatároztam, hogy sort fogok keríteni az eredeti filmre is. Némi fáziskéséssel ugyan, de most eljutottam odáig, hogy megnyomjam az indítógombot a DVD-lejátszón. 

Már a film kezdőképe felkeltette az érdeklődésemet. És a kíváncsiság egyre nőtt, ahogy haladtak előre az események, egészen a koporsó felnyitásáig. Utána  ellaposodott a film, de azért végig érdekes tudott maradni, ami egy westerntől nem mindennapi.

Tehát ahogyan az már kiderült, a film úgy kezdődik, hogy Franco Nero cool westerncuccban kutyagol egy Isten háta mögötti vidéken, és kötélen egy koporsót húz maga után. Egy szó sem hangzik el, de a látvány és a jól eltalált zene azonnal rabul ejti a film nézőjét. Aztán azt kísérhetjük figyelemmel, hogyan szabadít meg az akasztástól egy lányt (akit egyébként halálra akarnak korbácsolni, ettől megmenti őt egy csapat pisztolyhős, csak azért, hogy fel tudják akasztani, nagyon erős jelenetsor, teljesen ledöbbentem!), majd a közeli településre mennek, amelyben térdig járnak a sárban, és ott bevackolnak. Nem sokáig tart a nyugalom, mert kiderül, hogy Django alapvetően azért jött vissza a színhelyre, mert a helyi katonai erő, Jackson őrnagy megölte a szerelmét, és bosszút akar állni. Aztán bejönnek a képbe a mexikói banditák is, csak, hogy ne legyen olyan egyszerű az elkerülhetetlen végkifejlet..

Első olvasásra egy tucatwestern, ugye? Pedig nem az. Na, nem a zseniális forgatókönyv emeli ki a spagettiwesternek tengeréből, hanem a hangulat, amit a film kelt. A koporsó telitalálat, a késleltetés, a zenei hatás, és a műfajában egyedi kamerabeállítások teszik maradandóvá az alkotást. Nem kellett sokat nyüglődni a párbeszédekkel, nem sokat beszélnek a filmben (miért, láttunk már olyan westernt, ahol a szereplők locsognak kifelé a fejükből?), rövid, ámde velős mondatok hangzanak el, a műfaj jellegzetes stílusában. A történet is elég szimpla. Viszont tele van szimbólumokkal a film, a mocsár, a sár "lehúz, altat, befed". Időnként szó szerint. Hűen bemutatja a határvidék reménytelen helyzetét, az emberi élet olcsóságát, a rideg valóságot. A karakterek sablonosak, felszínesek, a motivációik egyértelműek, a jellemfejlődést hagyjuk. 

Franco Nero telitalálat volt a főszerepre. Tökéletesen hozza a nem túl bőbeszédű párbajhőst, beszédesek a hallgatásai, élettel tudja megtölteni az egyébként rendkívül szimpla karaktert. A női főszereplő, Loredana Nusciak is meglepően jó, A többi szereplőnek egyrészt nincs nagy szerepe, másrészt pedig teljesen felejthető az alakítása. Kicsit zavaró, hogy a rossz fiúk szerepe nagyon elhalványul, ezért igazi konfliktushelyzet nem tud kialakulni, de a képek és a film hangulata ellensúlyozni tudja ezt a hiányosságot.

A rendező, Sergio Corbucci a felelős gyermekkorunk kedvenceiért, például az És megint dühbe jövünkért és a Kincs, ami nincsért. Ezeket a nagyon szórakoztató, de teljesen üres alkotásokat ismerve meglepő, hogy idmilyen drámai erőt tudott felmutatni ebben a filmben. Ha a technikai kérdéseket leszámítjuk, azt mondanám, hogy egy nagyon erős, maradandó filmet rakott össze, egészen a történet közepéig tudja fokozni a hangulatot, és a csúcspont után sem válik unalmassá a film. 

Összességében egy meglepően jó filmet láthatunk, messze túlmutat a tucatwesterneken, nem véletlenül lett klasszikus a maga műfajában. Megér egy próbát!

8/10