Mindenek előtt le kell szögeznem, Quentin Tarantino nem tartozik a nagy kedvenceim közé, az általam is nagy klasszikusként számon tartott Ponyvaregényen kívül nincs olyan műve, amely ne lenne számomra erőltetett vagy érdektelenségbe fulladó. Pedig jellemzően a rendező az első 20 percben mindig megnyer magának, de utána rendre egy jelentős színvonalcsökkenést fedezek fel mindig a filmjeiben. Úgyhogy nagy kíváncsisággal vártam legújabb alkotását, és azt, hogy vajon képes lesz-e megtörni számomra ezt a trendet.

Django (Jamie Foxx) éppen egy rabszolgavásárra tart, amikor a fejvadász Dr. King Schultz (Christoph Waltz) kiszabadítja. Nem puszta véletlenségből történik ez, ugyanis a német fejvadász a rabszolga korábbi felügyelőit akarja megtalálni, ehhez pedig szüksége van a fekete fiatalemberre. Azonban a küldetés teljesítése közben Schultz ráébred, hogy Django-nak istenadta tehetsége van a szakmához, így maga mellé veszi, annak ígéretével, hogy a megfelelő idő leszolgálása után segít neki kiszabadítani a feleségét (Kerry Washington), aki egy kegyetlen ültetvényes (Leonardo DiCaprio) birtokában van.

Alapvetően sok kivetnivalót nem lehet találni ebben a filmben. A történet talán nincs túlbonyolítva, de jól épül fel, és a rendezés is minden tekintetben profi. A karakterek korrektül vannak megírva (bár talán Tarantino kicsit most lejjebb adott önmagához képest), és a zseniális Waltz-tól az enyhe túlzásokba eső DiCaprioig tulajdonképpen a színészek is remekül játsszák el őket. Külön kiemelendő még a filmzene, amely a szokásos módon válogatás jellegű, ugyanakkor egyáltalán nem erőlteti a vadnyugati hangulatot, így például láthatunk klasszikus western-lövöldözést gengszter-rap aláfestéssel - és zseniálisan működik. A szokásos véres tűzpárbajok sem maradnak el, egyszóval minden megvan, ami egy jó Tarantino-filmnek kelléke. Azonban akármennyire is próbálkozik a rendező, ez a mű csak jó, és ennyi.

Ugyanis visszaköszön minden, amit a bevezetőben írtam. A szenzációs felütés után mintha megint elveszne az ihlet a forgatókönyvből, és kifejezetten erőltetetté és érdektelenné válik. Bár unalmasnak nem mondanám, látszik minden egyes jeleneten, hogy igyekeztek belőle az utolsó játékpercet is kisajtolni (a játékidőt elnézve ez egyenesen érthetetlen). Azonban mindennek legjobban a párbeszédek isszák meg a levét. Az még csak hagyján, hogy egy jó beszólást vagy szófordulatot nagyítóval kell keresni, de a dialógusok nagy része nem viszi előre a történetet és tényleges tartalom nélküli, fárasztó szövegeléssé degradálódik, amelyből leginkább a niggerezésre fogunk emlékezni. Kifejezetten zavaró volt még, hogy az első egy órában Tarantino megpróbálkozott a tőle jól ismert parodisztikus humorral (szerencsére utána felhagyott vele), ami máshol ugyan bejött neki, de a KKK-maszkokon humorizáló Jonah Hill és a rabszolgák válogatott kínzásai talán nem egy filmbe valók.

Összességében tehát Tarantino létrehozott egy jó western-t, de néhány stílusjegyen kívül semmit nem tudott hozzáadni. A teljesen indokolatlan, hosszúra nyújtott középrész viszont jelentősen gyengíti a produkciót, így végső soron amennyire szórakoztató maga a film, annyira fárasztó ez a közjáték. Ajánlani mindképpen ajánlom, de sok türelem és szabadidő nélkül ne üljön neki senki.

7,5/10