Rian Johnson mai hírnevéért egyetlen filmet okolhat: Az utolsó Jediket. Hogy ő ennek örül, vagy sem, nem tudhatjuk, de meg kell hagyni, hogy Hollywoodban talán ő az egyik legmegosztóbb személyiség. Valahol ez érthető, de sajnos azok a kommenthuszárok, akik leginkább mocskolják, elfeledkeznek arról, hogy a Star Wars VIII előtt olyan filmekkel ajándékozott meg minket, mint a Looper vagy a Szélhámos fivérek. Ezúttal ismét visszatért a független filmekhez (már ha ilyet manapság lehet mondani), méghozzá egy velős krimivel.
Egy gazdag amerikai család fejét, Harlan Thrombey-t (Christopher Plummer) holtan találják 85. születésnapi ünnepélyének éjszakáján, melyet a rokonokkal töltött, és rögtön a nyomozás közepébe csöppenünk, amit bár hivatalosan két rendőr vezényel le, valójában Benoit Blanc magánnyomozó (Daniel Craig) irányít. Azontúl, hogy sorra vesszük a Thrombey-família minden tagját (olyan színészekkel, mint Michael Shannon, Don Johnson, Jamie Lee Curtis vagy Chris Evans), megismerjük Thrombey ápolónőjét, Martát (Ana de Armas), aki a bűnfelderítés folyamatában a legjobb „riportalanynak” bizonyul, ugyanis ahányszor hazudik, rókázik egy hatalmasat. Ezt el kell fogadni, pont. Van, aki allergiás a parlagfűre, van, aki a lódítástól okád.
Johnson krimije meglehetősen összetett. Alapjaiba véve megőrizte az Agatha Christie-féle bűnügyi történetírás stílusjegyeit, mint az ódon, túldíszített vidéki kastélyt, a kevés helyszínes cselekményt, ahol néhány szereplő van összezárva, és mindenki gyanús, továbbá egy rendkívül karakteres nyomozót, jelen esetben Mr. Blanc személyében. Azonban, Rian Johnson nem lenne Rian Johnson, ha ennyibe hagyná az egész történetet. Már a Star Wars esetében is láthattuk, hogy nem fél a jól megszokott rendet, hagyományokat felborítani, ami vagy eszméletlenül odacsap, vagy csúfosan kudarcba fullad. A krimi műfaja azért mondható biztos talajnak újítás szempontjából, mert az úgynevezett „whodunnit” stílusnak pont a meglepetések és a váratlan fordulatok adják a savát-borsát.
Önmagában viszont ez még mindig nem elegendő ahhoz, hogy kitűnjön a krimik közül. A forgatókönyvnek azonban sikerült a Tőrbe ejtvét nem csupán a műfajban, de átfogóan a filmek között is egy figyelemreméltó darabbá tenni. Tűpontos dialógusokkal, eredeti monológokkal (főként Blanc szájából) és hol feszült, hol humoros, hol pedig nagyon abszurd jelenetekkel lett tarkítva, és ezek mellett még kapott a néző egy kis aktuálpolitikai kikacsintást és társadalomkritikát, főként természetesen az Egyesült Államokra nézve.
Egy nagyon intelligens alkotásról van tehát szó, mégsem kell hozzá 200-as IQ, hogy jól szórakoztasson, viszont azért egy-két hibát megemlítenék, melyek ugyan nem csorbítanak a film előbb említett érettségén, azonban néhol kicsit zavaróak tudtak lenni. A történet felvezetése a szükségesnél jobban elnyújtott, és a vontatottsága miatt nem tudott rögtön beszippantani Thrombey-ék kastélyába. Később sikerült, de talán jobb lett volna ezt hamarabb meglépni. A másik probléma a film aktuálpolitikai utalgatásaiból fakad. Nagyon egyoldalúan közelít meg bizonyos kérdéseket, amikkel én alapvetően egyet tudtam érteni, de ennek ellenére néhány jellem vagy társadalmi csoport olyan szinten leegyszerűsített, hogy számomra már nem volt hiteles.
Mindezektől eltekintve, jobban nem is indulhatott volna a 2020-as év, mint egy nosztalgikus, de nem csak abból táplálkozó csavaros krimivel, felejthetetlen alakításokkal, bravúros forgatókönyvvel (az Oscaron még hallhatunk róla), és profi rendezéssel.
A Tőrbe ejtve teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán
9/10
