Elkezdtem bírni Godzillát. Ami nem kis dicséret tőlem, mert eddig olyannyira hidegen hagyott ez az óriás szörny, hogy erre a vetítésre is csak azért mentem el, mert két családtagom látni szerette volna a filmet, én pedig elkísértem őket. Az égvilágon semmit sem vártam ettől az alkotástól, ehhez képest olyan szinten dobtam el az agyam a látványon, hogy én lepődtem meg rajta a legjobban. Merthogy általában ki nem állhatom az üres CGI-orgiát, most viszont tényleg kivételes látványvilágban volt részem, öröm volt nézni, hogyan zúzzák le egymást a titánok. Mindeközben kaptunk egy kis ökoborongást arról, hogy az ember tönkre vágja a Földet, és annyiszor elmondták, hogy vissza kell állítani az egyensúlyt, hogy Thanosz a kanyarban sem volt tőlük. Pedig ez egy másik mozis univerzum, de ez persze nem akadályozta meg abban az alkotókat, hogy hangyányit ráüljenek a jól robogó Bosszúállók-vonatra. Kár, hogy az nem tűnt fel nekik, hogy egy jó forgatókönyv is elkél a mindent elsöprő sikerhez. Mert sajnos ezen a területen elég jelentős hiátus mutatkozott a filmben, amelynek köszönhetően "csak" egy nagyon badass moziélmény lett Godzilla legújabb kalandjából, a katarzis azonban elmaradt, a látvány maradt inkább emlékezetes, nem a tartalom. Pedig a hang és a zene elképesztően zseniális volt, kiválóan aláfestette a szörnyek változatos összecsapásait, azonban amikor előre kellett volna haladni a történetnek és fejlődnie a karaktereknek, igencsak leült a hangulat. Mert nem sikerült érdekes párbeszédeket írni (most jöttem ki a moziból, és egyre sem emlékszem, tényleg), a karakterek bosszantóan közhelyesek voltak, rá kellett volna gyúrni még az emberi tényezőre is, nem csak a szörnyekre. Kár, mert Godzilla és szörnytársai tényleg nagyon menőn jöttek-mentek-repültek-mentek egymásnak, és nem éppen kispályás titánokkal ismerkedhettünk meg. Godzilla pedig átállt hozzánk, ugyanis olyannyira ő volt az egyetlen esély arra, hogy a gonosz titántól megszabaduljunk, hogy sokadjára már nem volt poén, hogy az utolsó pillanatban jött és megmentette az embereket. Akiknek maradt az önfeláldozás, a klisés mondatok és jelenetek, gyakorlatilag statisztáltak a szörnyek párviadalához, ami alapvetően nem lett volna baj, ha kevésbé unalmasan teszik. Több volt ebben a filmben, legenda lehetett volna, ehhez képest egy iszonyúan látványos, de összességében sajnos egyszer nézős darab lett belőle.

Godzilla pusztítása miatt egy tudós házaspár, Emma (Vera Farmiga) és Mark (Kyle Chandler) elveszítik a fiúkat, amit nem tudnak feldolgozni, külön folytatják az útjukat, a férfi farkasokat tanulmányoz, az asszony azonban továbbfejleszti közös találmányukat, amellyel fel tudja ébreszteni és meg tudja szelidíteni a titánokat. Aztán ökoterroristák kezébe kerül a veszélyes szerkezet, Emmával és lányával, Madison-nal (Millie Bobby Brown) együtt, és a szörnyek elszabadulnak...

Belecsaptak szépen az univerzumépítésbe a stúdiónál, két éve jött egy meglepően király film King Kongról, amire voltak szívesek felhívni az ember lányának a figyelmét ennél a darabnál is, ugyanis már csak az említése a Koponya-szigetnek is heveny szívdobogást eredményezett szerény személyemnél, most egy jót zúzott nekünk Godzilla, nemsokára pedig összeeresztik az óriásmajmot a gyíkóriással. Gondolom azért, hogy eldöntsék, ki is a király a szörnyek között, meg majd az is kiderül, hogy ki áll az emberek oldalán és ki nem, mindegy is, a lényeg az, hogy gigabunyó várható a két szörny között. Remélem, a minden bizonnyal jól feltuningolt látványon túl azért megdolgoztatják majd a pénzükért a forgatókönyvírókat, mert amit most letetettek az asztalra, az nem túl acélos, kevés lesz ez ahhoz, hogy a képregény hősök mellé a szörnyek is felsorakozzanak jó időre a kedvenceink listájára

Mert értem én, hogy a hatalmas lények olyanok, hogy zúznak és kész, de nem értem, hogy miért nem másolták le azt, ami a Kong:Koponya szigetnél remekül működött, vagyis odafigyeltek a dialógusokra és a karakterekre. Mert nyilván azért megyünk a moziba, hogy lássuk a szörnyeket akció közben, azonban ahhoz, hogy a történet haladjon és ne érezzük üresnek a mégoly lenyűgöző látványt, kell(ene) egy jó forgatókönyv. Ami most fájóan hiányzott, ezért hiába láthattuk bunyózni teljes pompájában Godzillát, legfőbb ellenfelét, egy háromfejű titánt (Ghidorah), egy démoni tűzmadárszerűséget, egy szép lepkeszörnyet (vagy valami olyasmit), ez kevés volt egy felejthetetlen moziélményhez. Amikor nincs zúzás, ha nem is fulladnak unalomba az események, de nem is pörögnek úgy, ahogyan lehetne, így jobb híján marad az ejtőzés, amíg újra meg nem jelenik az éppen aktuális szörny és zseniális hangeffektek nem repítik a néző adrenalinszintjét az egekig.

Michael Dougherty nemcsak rendezte, hanem írta is a filmet, amelyben a coolságfaktort jó magasra csavarta ugyan, de a színészek nem nagyon tudtak mit kezdeni harmatgyengén megírt karaktereikkel. Még Charles Dance is teljesen felejthető tudott lenni (sajnos nyúlfarknyi) szerepében, akárcsak Sally Hawkings. Ken Watanabe vagy Vera Farmiga, és még az agyonsztárolt Millie Bobby Brown sem tudott emlékezetes alakítást nyújtani. Godzilla és a titánok simán lemosták a színről az amúgy kiváló színészeket a vászonról, ami valahol nagyon szomorú, még egy látványfilmben is, mert azért őket biodíszletnek elpazarolni szerintem luxus.

Összességében nekem tetszett ez a film, istenien szórakoztam rajta, megkedveltem Godzillát, minden tiszteletem a CGI-varázslóké, a hangvágóké, és természetesen a zeneszerzőé, Bear McCreary-é, tényleg varázslatos, amit látványban kap tőlük a néző. Senkit sem beszélnék le a megtekintéséről, egyszer látni kell ezt a zúzást, kikapcsolódásnak tökéletes, de lehetett volna jobb is a végeredmény. Remélem, a folytatásra sikerül összehozni egy ütős forgatókönyvet, mert Kongot eddig is bírtam, Godzillát mostantól szintén, szóval én biztosan megyek megnézni, mit művelnek ketten együtt a filmvásznon, és tudnám értékelni, ha hiányérzet nélkül távoznék majd a moziból.

7,5/10

A Godzilla II - A szörnyek királya teljes adatlapja a Magyar Filmes Adatbázis (Mafab) oldalán.