Mi lesz abból, ha Guillermo del Toro rászabadul a Penge franchise-ra? Csak a szokásos: felejthetetlen jelenetek és felejthető forgatókönyv.  Az idei Oscar-díjkiosztón rengeteg kategóriában jelölt A víz érintése című film rendezőjének ma már nem kell senkit meggyőznie arról, hogy a mozi mágusa, akinek különleges tehetsége van a látványos alkotásokhoz, azonnal felismerhető a stílusa a mozivásznon, azonban sajnos a sztori és a karakterek nem tartoznak az erősségei közé. A Penge második részénél is hozta saját magát, az elsőhöz képest brutálisan felturbózta a külsőségeket, miközben nála költőibben senki sem tudja bemutatni, mi történik egy vámpírral, ha megnézi a napfelkeltét, ugyanakkor olyan horrorisztikusak lettek a mutáns vámpírok. hogy még most is a frászt tudták hozni rám Nomak teremtményei. Látványban csúcsra járatta a rendező a Penge-feelinget, sokkal sötétebb és drámaibb lett a második felvonás, mint az első, azonban a történet eléggé vérszegényre sikeredett, hiába volt jó ötlet összehozni egy brancsba a fényjárót legnagyobb ellenségeivel, mivel néhány beszólogatásban kimerült a két fél közötti feszültség bemutatása, sokkal gyengébb lett ez a konfliktus, mint amit ki lehetett volna hozni belőle. A karakterek is eléggé a felszínen mozogtak, inkább a színészi alakításnak köszönhető, hogy mégis emlékezetes tudott maradni Ron Perlman figurája, ő azonban nem tudta ellensúlyozni azt, hogy nem volt igazán méltó ellenfele ebben a részben Pengének. A vérfürdő látványos volt, de a vámpírok ura egyszerűen nem volt annyira félelmetes, hogy komolyan vehettük volna, mint a főszereplő ősellenségét. Az akció és a coolságfaktor viszont teljesen rendben volt, ha mélységet nem is tudott adni del Toro a sorozatnak, de a látvánnyal szintet lépett.

Penge (Wesley Snipes) két év keresés után rátalál régi barátjára, Whistlerre (Kris Kristofferson), akit nem kicsit viseltek meg a vámpírok által rá mért kínzások, de lelkizésre nincs idő, mert a vérszívók meglepő módon fegyverszünetet ajánlanak és legnagyobb ellenségük segítségét kérik. Egy mutáns fajt kellene közös erővel elpusztítani, azonban egyik fél sem bízik a másikban, ezért a végső nagy összecsapás természetesen elkerülhetetlen…

Tegye fel a kezét, akinek kedvenc Hellboy-unkon és persze Wesley Snipes-on kívül megmaradt valami ebből a kétségkívül látványos, ám az előző részhez képest jóval felszínesebb alkotásból. Javíthatatlan romantikusként a napfelkeltés jelenet nekem máig nagy kedvencem, de ettől a szerelmi szál még nagyon harmatos lett, ahogyan a fővámpír családon belüli ellentétek bemutatása sem léptek túl egy szappanopera szintjén, viszont az akciók mindent vittek, vagyis a saját műfajában Penge tovább tudta fokozni a menőségét, de ennyi volt benne és nem több. A producerek persze nem bírták ki, hogy ne készüljön ki egy harmadik rész, de a Szentháromság olyan sikeresen döngölte földbe a franchise-t, hogy még a mai napig fáj az emléke, nem is vagyok hajlandó újra megnézni, inkább a szépre szeretnék emlékezni ifjabb éveim egyik nagy kedvencével kapcsolatban.

Wesley Snipes még mindig a legjobb választás volt Penge szerepére, nemcsak az akciót tolta kőkeményen, a karaktert is tudta árnyalni. A fő ellenfél ugye Nomak lett volna, de Luke Goss, az egykori sztárénekes hiába nyergelt át a mozira, csak fizikailag tudta hozni a szintet, a színjátszás sajnos nem az ő műfaja. A fővámpírt alakító Thomas Kretschmann sem tudott mit kezdeni nem túl jól megírt szerepével, ahogyan Leonor Varela sem volt több, mint szép biodíszlet. De itt volt nekünk Ron Perlman Reinhardt szerepében, aki lubickolt nem éppen vonzó karakterében, és egymaga coolabb volt, mint Snipes-ot leszámítva mindenki más együtt a filmben. Kris Kristofferson hozta a kötelezőt, Donnie Yen sajnos túl kevés jelenetben szerepelt, kedvenc Torrenténk, azaz Santiago Segura szerzett nekünk néhány vidám pillanatot.

Sokkal félelmetesebb lett a film hangulata, mint az első részé, és a zúzások is jóval látványosabbak, de összességében mégis valahogy üresebb lett a második felvonás. Nem ismerem a képregényt, ezért nem tudom, hogy abban Penge karaktere összetettebb volt-e, de az tény, hogy del Toro nem igazán foglalkozott a finomhangolással, ő inkább szokásához híven elveszett a külsőségekben. Az eredmény egy nagyon menő akciófilm lett, amelyben pont annyi horrorelem volt, hogy rettegjünk, de ne annyira, hogy remegjünk is a félelemtől. Mindezzel együtt inkább Penge és Reinhardt egysorosai vitték a prímet, na és persze a Wesley Snipes által elővezetett vámpírirtás, de a mutánsokat sem kellett félteni e téren, viszont a Vérfarkasok ahhoz képest, hogy elvileg két évig készültek arra, hogy leszámolnak Pengével, nem sok vizet zavartak (nekem főleg Donnie Yenért fáj a szívem, alig néhány jelenetben mutathatta meg, mit tud harcművészet terén).

Pengét gondolom nem csak én őriztem meg jó emlékeztemben (felejtsük el a harmadik részt, az első kettő még ma is akármikor jöhet), ő egy sajátos westernhős, hallgatag, kőkeményen tolja az akciót, igazi magánzó, csak paripa helyett egy dögös járgánnyal rója az utcákat és osztja az igazságot, vagy valami olyasmit. Nem éppen piruló zarándok típus, bujkál benne a fenevad, veszélyes és kiszámíthatatlan, bűn és erény mezsgyéjén jár, de mégis jó tudni, hogy van nekünk, és megvéd bennünket a vérszívóktól. Az éjszaka teremtménye, mégis a fényben jár, két világ között él, nem tartozik sehová és Whistler-en kívül senkihez sem. Nincs meg valakinek a telefonszáma?

7/10

A Penge 2 teljes adatlapja a Magyar Filmes Adatbázis (Mafab) oldalán.