A 6 részes minisorozattól leginkább a brit abszurd humor legújabb, dramedybe oltott képviselőjét vártam, azonban a Fleabaget író, rendező és a főszerepét játszó Phoebe Waller-Bridge egy egészen elképesztő és nehezen szavakba önthető művel lepett meg. Kezdve azzal, hogy egyáltalán nem lehet hozzá valódi szériaként közelíteni, a Fleabag szerkesztésében és három órás hosszával inkább egy bő lére eresztett film, ahol az egyes epizódok nem feltétlenül képviselnek önálló egységeket. Számos olyan kapcsolódási pont és visszautalás található benne, amely tényleg csak akkor működik, ha nem 30 perces szakaszokban gondolunk, ugyanakkor ugyanez miatt kissé céltalannak és döcögősnek tűnhet a sorozat, ha hagyományosan kompakt élményt várunk az epizódoktól. (Ezt a hibát én is elkövettem, ezért nektek feltétlenül a darálást ajánlanám.)

Azonban a formánál sokkal fontosabb a tartalom: a Waller-Bridge alakította, néven nem nevezett hölgy egy friss tragédiával próbál megküzdeni, miközben saját vállalkozását, diszfunkcionális családját és szertelen szerelmi életét is rendbe kéne tennie - életének ezen oldalai közül pedig minden mindennel összefügg. A minden bizonnyal önéletrajzi ihletésű narratíva során pedig egy letaglózóan magába szippantó, keserédes betekintést nyerünk az alkotó elméjébe.

A Fleabag alapvetően kevés elemében igazán lenyűgöző (nem fogunk évtizedekig emlegethető poénokat találni benne, elnagyolt karakterei és abszurd humora sokszor elveszik a kibontakozó dráma élét), azonban egy dologban biztosan: hatalmas szíve van. A figurák többsége hiába irreálisan bizarr, szinte mindegyikükben saját bizonytalanságainkat, félelemeinket és küzdelmünket fedezhetjük fel (igen, még a papíron tökéletes pasinak is van egy árulkodó megnyilvánulása), Phoebe Waller-Bridge pedig döbbenetes őszinteséggel csatornázza be ezeket az érzéseket történetébe.

Hiába látunk ugyanis szitkomszerű tudatossággal kínosra alakított helyzeteket, bárki magára ismerhet a testvérek vagy szülő és gyermek kommunikációs zavaraiban, az ezek mögött mindvégig jelen lévő törődésben, vagy akár suta, "se veled, se nélküled" párkapcsolati helyzetekben. Ugyanakkor nem is közhelyeket látunk: a Fleabag sajátos karakterein keresztül mindig képes egy olyan szemlélettel közelíteni ezekhez a nagyon is ismerős, mindennapi élethelyzetekhez, ahogyan mi garantáltan nem tekintenénk rájuk. (Még az elcsépeltté vált negyedik fal-áttöréseket is képes sziporkázó gegekké alakítani, hála annak, hogy sokszor csak egy-egy gesztus vagy tekintet erejéig kacsint ki szó szerint.)

Nem nevezném tehát klasszikus dramedynek a Fleabaget, ugyanis túlmutat komikum és tragikum egyszerű keveredésén: a főszereplő részévé válva mi is rendre csak azért nevetünk, mert valahogy muszáj elütni a szűnni nem akaró fájdalom, frusztráció és siralmas helyzetek élét. De éppen ez az azonosulás is teszi egyben csonting hatoló és autentikus élménnyé a sorozatot.

A Fleabag teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán