Két dolog jut el egy férfi szívéig: a golyó és az arany. Szokásomtól eltérően nem szállok vitába Sergio Leone véleményével (pedig tudnék), elfogultságot kell bejelentenem, ugyanis lány létemre westernfüggő vagyok és ő álmodta vászonra a kedvenceimet. Ezen túl még azt is be kell vallanom, hogy hatalmas rajongója vagyok a Bud Spencer-Terence Hill moziknak, és mégis azt kell mondanom, hogy egyáltalán nem a szívem csücske ez a mára már klasszikussá nemesedett  westernvígjáték. Ennek legfőbb oka minden valószínűség szerint az, hogy én a klasszikus westernekért vagyok oda, és nem értékelem túlságosan, ha kifigurázzák a kedvenceimet, még akkor sem, ha maga a mester teszi ezt. Leone írta ugyanis a forgatókönyvet, és képes volt arra, hogy egyrészt haladjon a korral, amely akkoriban ezt a stílust kedvelte, másrészt pedig még mindig képes volt arra, hogy zseniális mondatok sorát zúdítsa ránk. A rendezői székben nem ő ült (mármint hivatalosan nem, de időnként azért előfordult, hogy ő vette a kezébe az irányítást a forgatáson), de erősen érződött a keze nyoma ezen az alkotáson, amely teljesen egyedi lett a bátor kísérletezésnek köszönhetően, sok jelenet illethető a zseniális jelzővel belőle. Kötelező darab!

Jack Beauregard (Henry Fonda) belefáradt a Vadnyugatba, ezért úgy dönt, elhajózik, és új életet kezd máshol. Azonban egy Senki nevű fiatalember (Terence Hill) nem egészen ért egyet ezzel a tervvel, ugyanis az ő célja az, hogy nevet szerezzen magának, és ehhez azt tartja az üdvözítő útnak, hogy leszámoljon egy legendával. Ehhez azonban az szükségeltetik, hogy rávegye az idősödő pisztolyhőst, hogy egymaga szálljon szembe 150 banditával, és ezzel beírja magát a történelembe...

Egy ilyen embernek stílusosan kellett befejeznie. A 70-es évek elejére leáldozott a Sergio Leone nevével fémjelzett spagettiwestern kora, ugyanakkor divatba jöttek a vígjátékok a műfajban, amelyek elindították a Bud Spencer- Terence Hill páros karrierjét. Mindannyiunk kedvenc Bud-ja soha nem állította magáról, hogy különleges színészi képességei lettek volna, Terence azonban vérbeli komikus volt, vagyis nem csak a szép kék szemeinek köszönhette (az akkoriban már létező hírneve mellett), hogy megkapta az egyik főszerepet ebben a filmben. Henry Fonda nem éppen kispályás partner volt, ő pedig méltó játszótársa tudott lenni, ami nem kis fegyvertény.

Sergio Leonéban a rendezőt tiszteljük elsősorban, pedig kiváló forgatókönyvíró is volt, ebben az alkotásban pedig lehetősége nyílt arra, hogy rendkívül szórakoztató, de mégis drámaian zseniális módon nyugdíjba küldje saját magát. Méltó búcsút vett a műfajtól, amely híressé tette, és még egyszer utoljára megajándékozott bennünket egy remek filmmel, amelyben nem félt kísérletezni, meghökkentő frissességgel reagált a kor elvárásaira, képes volt a műfaji váltásra a western műfaján belül. Attól sem riadt vissza, hogy kifigurázza saját magát, miközben a saját védjegyeiről sem feledkezett el. A plánok, a hosszú snittek, a zseniális egysorosok (a hosszú élet titka, hogy kerülni kell a bajt, egy igazi férfinak hinni kell valamiben, stb.), a pisztolypárbaj nem maradt el, de a humorral elegyítve egészen különleges hangulatot tudtak adni a filmnek. Az unalom nem fenyeget bennünket, azonban egy-két csalódást jelentő jelenet becsúszott (én ide sorolnám azt, hogy vágóképeket kaptunk csak Jack és a vad banda közötti leszámolásról), de ezeket feledtetni tudták a mára már klasszikussá vált eseménysorok, amelyek közül az én kedvencem az ivóverseny a kocsmában.

Szokásához híven kevés szóval sokat mondott el Leone (a filmet természetesen Tonino Valerii rendezte, de annyira rányomta a bélyegét a filmre a mester karizmája, hogy nem túlzás az ő folyamatos említése szerintem), jól sikerült a casting is, a Fonda-Hill páros remekül működött. A legenda és a feltörekvő ifjú kapcsolata sokrétű, az előbbi a régi Vadnyugatot képviseli, az utóbbi az újat, egyikük sem kimondottan jó ember, de nem is végtelenül romlott. Kettejük sorsa összefonódik, mindketten magányosak, és tudják, hogy milyen árat fizetnek azért, hogy együtt éljenek a hírnevükkel. Jack már az út végén jár, Senki még csak most kezdi el, és mégis sokat tanulnak egymástól. Nem lehetett könnyű vegyíteni a klasszikus spagettiwesternt a vígjátékkal, de amíg olyan bevésődős képeket köszönhetünk ennek a műfaji kísérletnek, mint az, hogy a fényképész megkéri Senkit, hogy ugyan fáradjon már odébb, hogy beleférjen a képbe, miközben éppen arra készül, hogy elvegye Jack életét. Nem sikerül mindvégig fenntartani az érdeklődést, de összességében egy remek filmet kapunk, amelynek az a legnagyobb tanulsága, hogy a régi szép idők sohasem léteztek.

Adunk a nosztalgiának, megkapja a kellő tiszteletet a western műfaja, de a hagyományokon túllépő, a korstílusnak megfelelő, de korántsem műfajteremtő alkotáshoz van szerencsénk. Humoros, mégis tartalmas búcsú ez az olasz film egyik nagy korszakától, szórakoztatva gondolkodtat el, pátosz nélkül, viccesen, a régi nagy sikereket megidézve zár le egy korszakot ez a mára már klasszikussá vált alkotás.

Szerethető, emlékezetes darab, amely a forgatókönyvírón és a rendezőn kívül elsősorban a főszerepet játszó színészeknek köszönhető. Henry Fonda méltóságteljes, de nagyon is fajsúlyos alakításával szemben Terence Hill mert kihívóan szemtelen lenni, nem vált nevetségessé egyikük sem, dacára annak, hogy paródiáról van szó. Ennio Morricone zenéje sem mindennapi, a klasszikus Leone-filmek muzsikájának egy teljesen egyedi átiratával örvendeztetett meg bennünket. Senki ne hagyja ki!

8/10

A Nevem: Senki teljes adatlapja a Magyar Filmes Adatbázis (Mafab) oldalán.