Joy (Jennifer Lawrence) teljesen átlagos nő, egy halmozottan fárasztó famíliával súlyosbítva, akiket neki kell összefognia a munka és a gyereknevelés mellett. Édesanyja tévéfüggő, édesapja nőbolond, a testvére mindent megtesz, hogy elvegye a kedvét mindenfajta sikertől. Egy nap aztán elege lesz mindenből, és hirtelen kipattan a fejéből egy ötlet egy felmosóról, és eldönti, hogy márpedig ő erre fogja építeni az életét. Fogalma sincs, mennyire nehéz út vár rá, amíg eléri a célját...
Nem osztom a Jennifer Lawrence iránt megnyilvánuló világszintű rajongást, és most sem sikerült meggyőznie arról, hogy kiugró tehetségű színésznő lenne, viszont tisztességesen helytállt ebben a filmben is. Nem mondanám feminista alkotásnak, annak ellenére, hogy elég rendesen belénk sulykolja a rendező, hogy a nő helye nem a konyhában van, induljon el bátran az álmai után, ne elégedjen meg azzal a szereppel, amelybe ezer ok miatt belekényszerül. Mégis inkább a családról és a barátságról szól a történet, hiszen hiába erősen defektes Joy mikrokozmosza, mégis teljes mellszélességgel kiállnak mellette a szerettei a maguk módján, és az ő támogatásuk nélkül nem sikerült volna sikerre vinnie a lánynak az ötletét.
Ugyanakkor örömteli meglepetésként a szerelmi szál teljesen kimaradt a filmből, Joy-t nem egy mesebeli herceg megjelenése repítette a csúcsra, saját maga taposta ki az utat, megküzdött minden akadállyal, és igen, voltak nagyon kemény mélypontjai is, amelyek végső soron megerősítették az elhatározását. Rengeteg buktatóval kellett szembesülnie, nagyon sokszor feladhatta volna, de nem tette, és ezzel nem csak a saját önbecsülését emelte az egekbe, hanem sikerült kivívnia az emberek tiszteletét is. A sziruptól a humor és a jól megírt családtagok karaktere menti meg a filmet, amely retus nélkül mutatja meg, mennyire kemény az üzleti élet, milyen nehéz volt kivívni a sikert a 90-es években (is), azonban nem ásott le olyan mélységekbe a rendező, hogy be tudjon vinni egy igazi gyomrost a nézőnek, viszont egyszeri fogyasztásra tökéletesen alkalmas, mert szórakoztat és el is gondolkodtat.
A film nagy erénye, hogy emberközeli és hihető tud maradni, kár, hogy pont a végére nem tudták tartani magukat ehhez az elvhez az alkotók, nagyon súlytalan és sablonos lett a lezárás, így megmarad a hiányérzet a nézőben. A forgatókönyv tisztességes, de nem kiemelkedő munka, biztosra mentek az írók, minden valószínűség szerint az Oscar lebegett a szemük előtt, amikor véglegesítették a szkriptet, így a végeredmény egy jó, de nem kiemelkedő film lett, amely hozta a kötelezőt, de néhány év múlva senki sem fog emlékezni rá. Nem felejthető kategória, többet mutat, mint egy átlagos életrajzi film, de az igazi formátum fájóan hiányzik belőle.
Jennifer Lawrence kilépett a komfortzónájából ezzel az alkotással, és meg is birkózott eléggé összetett szerepével, de ez inkább a forgatókönyv és a rendező sikere, mint az övé. Robert De Niro végre ismét kapott egy lehetőséget arra, hogy megvillantsa színészi képességeit, Isabella Rosselini erős alakítást nyújtott, akárcsak Bradley Cooper.
David O. Russell megbízhatóan szállítja az Oscar - jelöléseket, és nem lehetne mondani, hogy átlagos filmeket rendez, ebből az alkotásból azonban minden erénye ellenére hiányzik az a plusz, amely korábbi alkotásaiban megvolt. El tud jutni a néző szívéig a történet, de nem tudja tartósan fenntartani az érdeklődést, kicsit kevesebb több lett volna. Egyszer mindenképpen érdemes megnézni, de lenyűgöző mozit ne várjunk tőle.
7/10
A Joy teljes adatlapja a Magyar Filmes Adatbázis (Mafab) oldalán.
