Kevés olyan filmszerető ember van a világon, aki Spielberg elmúlt évtizedét nem csalódásként élte meg. Számomra ez a csalódás nemcsak a rendező alkotásainak minőségében volt keresendő, hanem abban is, hogy úgy éreztem, már nem keresi azokat a korszakalkotó, maradandó filmélményeket eredeztető ötleteket, amelyek egykor naggyá tették, inkább csak Oscar-gyanús történelmi drámákkal próbál biztosra játszani.(Mindeközben pedig félrerak például egy Robopocalypse-t.) Akármennyire is korrekt filmnek tartottam a Lincolnt, éppen ezért nem tartottam előrelépésnek, és a hasonló elv mentén felépülő Kémek hídjával is voltak bőven ilyen jellegű aggályaim - amelyek sajnos igaznak bizonyultak.

Jim Donovan (Tom Hanks) vérprofi ügyvéd, legújabb ügye azonban még őt is próbára teszi - nem feltétlenül jogi szempontból: a kémkedéssel vádolt Rudolf Abel (Mark Rylance) védelmét ugyanis lehető legjobb tudása szerint igyekszik ellátni, miközben a hidegháborús hangulatban felbőszült közvélemény és igazságszolgáltatás csak egy könnyed ítélethozatalt szeretne. Jimnek nemcsak az előítéletes bíráskodással, a szabályokra fittyet hányó nyomozókkal, de előbb-utóbb halálos fenyegetésekkel is meg kell küzdenie. Azonban ez a film nem erről a történetről szól.

Kezdem azért az elején: a Kémek hídja felütése eszméletlenül erős, történelmi film létére ugyanis képes felvázolni pont ugyanazokat a dilemmákat, amellyel az amerikai (de tulajdonképpen a nemzetközi) igazságszolgáltatás és nemzetbiztonság napjainkban is küzd, mindkét oldal érveit alaposan és egyenlő súllyal mutatva be. Ha ezt a gondolatiságot sikerül végigvinni a kialakuló tárgyalótermi drámán, és ezen keresztül az egész produkción, még akár az év legjobbjai között is emlegethetném ezt az alkotást. Spielberget azonban szemmel láthatóan nem az érdekli, hogy mennyire nem változott semmit a helyzet 50 év alatt a szabadság kontra nemzetbiztonság vita retorikájában, és sokkal inkább fontos számára a főszereplő és a különböző keleti-nyugati funkcionáriusok között folytatott szájkarate.

Akármennyire is szeretném ugyanis máshogy látni, a Kémek hídja az első óra végeztével gyakorlatilag egy hatalmas tárgyalássorozat, amelynek alapvetően semmi tétje nincs a főszereplő szempontjából, és amely éppen egy olyan aprólékos, de nem túl izgalmas történelmi képeskönyvvé alakul, mint a Lincoln. A mű fő konfliktusa (Donovan a fenyegetések által próbára tett becsülete) teljesen elsikkad, és a tárgyalástechnikai oktatómozivá alakult darab egyetlen lényegi kérdése tulajdonképpen az marad, hogy főhősünk képes lesz-e átverni az akaratát a vele szemben állókon és saját elvtársain egyaránt.

Persze a rendezőtől hozzászokhattunk, hogy maximális profizmussal valósítja meg műveit, és a Kémek hídja is alapvetően mindvégig mozgásban marad annak ellenére, hogy lényegében semmitmondó szópárbajok vargabetűivé alakul. A Coen-testvérek keze a forgatókönyvben pedig meglátszik azon, hogy a történet súlyosabb, nehézkesebb vonulatát mindig sikerül lágyítani és felrázni a tudatos, de nem túl tolakodó humorral. És még rengeteg olyan apróságot lehetne sorolni Mark Rylance pazar alakításától az elképesztően pontos korábrázolásig, amely bizonyítja a filmbe fektetett energiát, de végső soron azt érzem, hiábavaló volt az igyekezet.

És a Kémek hídjával nem is kifejezetten az a bajom, hogy éppen egy olyan élettelen krónika lett, mint amire a Lincoln után számítottam, hanem az, hogy végső verziójában is látni még azt az ambíciót, amely ennél egy sokkal többre hivatott darabbá tehette volna. És úgy gondolom, ez tökéletesen megfogalmazza a mai Spielberg legnagyobb gyengeségét: lehet, hogy profizmusa, történetmesélői képességei vetekszenek a legnagyobbakéval, de egyszerűen képtelen meglátni egy forgatókönyvben azt, ami igazán naggyá tehetné.

7/10

A Kémek hídja teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán