[A FORGATÓKÖNYV INNEN TÖLTHETŐ LE]

Sok forgatókönyvet volt alkalmam méltatni a Writers' Block hasábjain, nem egyszer a kreativitás olyan szikrái csillantak meg ezekben a művekben, amely mozifilmek töredékében fedezhető csak fel, Chris MacBride munkája azonban nem a zseniális szkriptek sorát gyarapítja. Legalábbis abban az értelemben, hogy sem korszakalkotó ötletek, sem forradalmi megoldások, sem egyedi hangvétel vagy univerzumépítés nincs benne, az Echonak csupán egy erőssége van: hogy hibátlan.

Bob Neven is egy átlagos fickó, azt az egy apróságot leszámítva, hogy meg van győződve arról, feleségét valakik elrabolták és kicserélték. Anna látszólag teljesen ugyanaz a nő, de Bob egy megmagyarázhatatlan érzéstől vezérelve folyamatosan bizonyítékot keres arra, hogy nem ő az igazi hitvese. CIA-elemzőként pedig ehhez minden képessége és eszköze megvan erre, és pontosan tudja azt is, mikor és hogyan történt meg a csere. Bob viszont pont akkor kezd egyre mélyebbre ásni, amikor a CIA drónprogramját (néhány érthetetlen jelenség mentén) komoly kritikák érik, és szakmai és magánéletének szétcsúszása mind afelé mutat, hogy Bob fejében van a probléma...

Egy fordulatos filmhez pedig kell is ez a kétértelműség, amit MacBride mesteri szinten művel: szinten minden jelenet másik irányba löki az olvasót, közben pedig sorra kapjuk a red herringeket, hogy aztán végül egy egészen megdöbbentő csavart hozhasson ki ezekre építve. Pedig nem mondanám, hogy engem könnyű meglepni, az író mégis úgy vezetett az orromnál fogva, mintha pontosan tudta volna, mire számítok. De a forgatókönyv nem éri be ennyivel, és a főszereplő munkájával még külön fokozza is a feszültséget. Most nyilván sokan azt kérdezitek magatokban, mennyi izgalmat lehet csempészni egy műveleti szobába, de MacBride jól érzi, hogyan lehet egy képernyő mögött ülve még feszítettebb az atmoszféra, mint a terepen. (Igaz, a Homeland 4. évadát követők ezen már nem fognak meglepődni.)

Az Echo azonban nem pusztán a cselekményét mechanikusan csavargató thriller, hanem egy nagyon erős romantikus dráma is. A szkript misztikumát pont az teszi naggyá, hogy az alapvetően irreális felállást (mi van, ha a feleségemet kicserélték?), egy emberközeli megközelítésbe csomagolja (mi van, ha az általam szeretett ember megváltozott, és én ezt nem tudom elfogadni?), ez pedig meglehetősen életszerűvé varázsolja a karaktereket, még úgy is, hogy MacBride nem dolgozik túl sokat az ábrázolásukon. De ebben a műben nagyon ritkán kell részleteznie bármit is, a szereplők működése attól függetlenül is természetesnek hat, hogy ő ezen különösebben ügyködne.

Maga az írás stílusa egyébként is pazar: érdemes megfigyelni, hogy elvétve találni 3-4 sornál hosszabb bekezdést, minden leírás, cselekedet belefér két egyszerű mondatba. Nem kell hosszas szövegeket kibogozni, egyszerűen csak pöröghet a film a fejünkben, és pont ettől lesz borzasztóan vizuális a forgatókönyv: ahelyett, hogy MacBride aprólékosan próbálna elmagyarázni minden részletet, sok esetben hagyja, hogy az olvasó képzelete töltse be a kevésbé fontos hézagokat, ami egy végtelenül letisztult olvasmányélményhez vezet.

Persze ehhez egy olyan történet is kell, amelynek során nem kell minden képkockát részletesen ábrázolni, és mindent összevetve az Echo sem mondható zseniálisan összetett mesterműnek, amelyet majd minden pillanatát kielemzi az utókor. De részben ebből letisztultságból is profitálva egy magával ragadó és nagyon erős filmélmény lehet belőle, forgatókönyvként pedig egyenesen tanítani való munka.