
A Foxcatcher nagyon erősen hangulatfilm. Köztes véleményt nem is igazán tudok egy ilyen alkotás kapcsán feltételezni. Vagy bejön vagy halálra unjuk magunkat rajta. Tény, hogy ennek a filmnek nagyon neki kell ülni, elég lassú folyású darab, amiben jóformán alig történik valami, a minimalista eszközök azonban szerintem mégis elegendőnek bizonyultak ahhoz, hogy egy pattanásig feszült atmoszférát megteremtsenek az alkotók, és elmeséljenek nekünk egy elképesztően tragikus igaz történetet.

A film fényképezése nagyon szikár, szürkés, tényleg egy kiábrándulásra bíró történetet kapunk, amit én nagy izgalommal követtem végig, de egyáltalán nem egy feel good-moziról van szó. A visszafogott tempója ellenére képes volt már az első pillanattól fogva magába szippantani, és a kevés sportjelenet ellenére is érdekfeszítő tudott maradni számomra ez a hihetetlen sztori. Miller rendkívül érzékenyen világít rá, hogy a dicsőségként kezelt hazafias vonások egy idő után beteges rögeszmévé is képesek avanzsálni. Mindez a nagy finálén kívül olyan zseniális szcénákban van prezentálva, mint amikor John édesanyja meglátogatja a Foxcatcher edzőközpontot.
Nincsenek ebben a filmben nagy dumák vagy világmegváltó üzenetek, de azt a csontig hatoló erőt, amivel letaglózott a Foxcatcher, képtelen vagyok visszaadni. Kicsit beteges elméjű, veszett sorsú alakok kálváriája ez, ami csúnya, de nagyon csúnya véget ért. Az év egyik legimpresszívebb filmélménye számomra, de nagyon nehezen befogadható darab, éppen ezért tökéletesen megértem, ha valakit nem ragadott magával.
10/10