A vietnámi háborúról, amely mindmáig az egyik legnagyobb sokként él az amerikai történelem emlékezetében, sokan és sokféleképpen megemlékeztek már. A mozgóképes alkotások közül alighanem a legegyedibb, az a Paul Schrader által írt és John Flynn rendezte lélektani drámába ágyazott bosszúfilm, mely Gördülő mennydörgés címen került Magyarországon forgalmazásba néhány évvel ezelőtt. Külön hangsúlyoznám Schrader nevét, aki az egy évvel korábban bemutatott Taxisofőrt is megálmodta, amely nálam minden idők legjobbja. Így tehát nem kis elvárásokkal ültem neki a megnézésének!

Hét év háború után, melynek jelentős részét hadifogolytáborban töltötte, tér haza Charles Rane őrnagy (William Devane), Johnny Vohden (Tommy Lee Jones) tizedessel. Bár hősként ünneplik szülőföldjén (Texasban), nem tud visszailleszkedni a társadalomba, családjától elidegenedett. Pénzjutalmat és egy vörös Cadillecet kap az amerikai államtól, kárpótlás gyanánt. Azonban néhány redneck nem érzi úgy, hogy rászolgált volna arra a pénzre…

A filmet két, műfajilag és hangulatilag is elkülöníthető részre oszthatjuk, amik egymásból építkeznek. Az első leginkább főhősünk - a tipikus amerikai hazafi megtestesítője - lelkivilágával foglalkozik, ami olyan sivár, akár a texasi sivatag. Nincs jövőképe, nem tud mit kezdeni magával. Mindenről a háború pokla jut az eszébe. Rezignáltan, napszemüveg mögé rejtőzve veszi tudomásul, hogy nincs helye ebben a világban, gyakorlatilag halott ember. A karakterdráma mellé, kapunk egy kis társadalomkritikát is, Texas szépe képében, aki bármit megtenne, hogy egy hős közelébe férkőzhessen. Ez a szál is nagyon jól működhetne, ha nem lenne teljesen jellegtelen a Lindát alakító Linda Haynes. Nála talán csak a zenét tudnám még semmilyenebbnek leírni. Egyáltalán nem tudták megtalálni a megfelelő témákat, ami azért helyenként nagyon zavaró tud lenni.

A legtöbb embernek, mint akció\bosszú moziként működik inkább. Bár kétségtelen, hogy végig fent tartja a feszültséget és kellően izgalmas is, számomra mégis a második felében vérzik el és válik kissé B szagúvá a produkció. Gondolok itt a „nyomozás” milyenségére, a Cliff szál érthetetlenségére, illetve amit végképp nem tudok hová tenni az a kampókéz… Nem értem mi volt vele a célja a készítőknek. Abszolút felesleges és nem lesz tőle sem mélyebb, sem vagányabb a karakter. Hacsak nem tudták előre, hogy ettől Tarantinonak jobban fog tetszeni. A végső akció viszont tényleg remekbe szabottra sikeredett. Kellően izgalmas, véres és szikár (a’la Peckinpah). Azonban összességében ez még nem elég az üdvösséghez.

Habár tényleg nagyot alakít William Devane - ő is inkább a film első felében hiteles - ahogy puska kerül a kezébe, már nem olyan meggyőző és a végén is óhatatlanul inkább Tommy Lee Jones – ra szegeződik a tekintet. Nem bántam volna, ha fordítva osztják ki a szerepeket.

Kapunk tehát egy Született július negyedikén –be fecskendezett Bosszúvágyat némi Peckinpah - s szájízzel, ami, ha nem bukdácsolna a sztori második felében és felérne a grandiózus fináléval, most egy új klasszikust üdvözölhetnénk. Így marad egy figyelemfelkelő alkotás a ’70 – es évekből.

7/10