A filmet a 11. Jameson Cinefesten volt lehetőségem megtekinteni. 

Humoros, de a Whiplash után pontosan annak szöges ellentétét vetítették le nekünk. Természetesen nem a történet vagy a bemutatott világ szempontjából éreztem ezt a szembenállást, hanem elsősorban filmnyelv és ábrázolásmód szempontjából áll a lehető legmesszebb a két mű. És ez jelen darabnak nem is működik igazán.

Egy szlovén iskola végzős osztálya új osztályfőnököt és egyben némettanárt is kap Robert Zupan (Igor Samobor) személyében. Az új oktató rögtön jelzi, hogy ő sokkal komolyabb elvárásokkal és sokkal szigorúbban fog a tanulókhoz állni, mint elődje. Azonban a fagyos hangulatban vezetett órák és az egyre romló jegyek sokkal komolyabb színezetet kapnak, amikor az egyik diák öngyilkosságot követ el. Néhány osztálytárs meg van győződve róla, hogy az új osztályfőnök szavai váltották ki ezt a reakciót, ezzel pedig egy hosszas engedetlenség-sorozat kezdődik, amely egyszerre szól az érzéketlen osztálytársaknak, a szigorú osztályzásnak és az egész iskolarendszernek.

Rok Bicek rendező egy egész jó koncepciót igyekezne végigvinni, meglepő tudatossággal. Nekem például kifejezetten tetszett az a megoldás, hogy a kamera (az utolsó jelenetet leszámítva) nem lép ki az iskola falai közül, ezt a bezártságérzetet pedig folyamatosan erősíti az állandóan a szereplők arcára fókuszáló perspektíva. Nem egyszer fordult elő velem az, hogy csak utólag vettem észre, hogy a vágással a helyszín is változott, mert az elmosódott háttérből ezt nem tudtam volna megmondani. Maga az üzenet is méltó lenne az ehhez hasonló filmekéhez, a nagy tragédiát jól fogja meg, hogy valami valóban relevánsat mondjon. Azonban az eszközei fájóan hiányoznak ehhez.

Ami elsősorban feltűnő lehet az Osztályellenséggel kapcsolatban, hogy borzasztóan rezignált. Hiába szolgáltatna ez a sztori lehetőséget nagy érzelmek megélésére és bemutatására, egyetlen pillanata nincs, amely ne lenne lapos és beletörődő. Már a színészek szájából is nyögvenyelősen és érzelemmentesen gördülnek ki a mondatok, de különösen érdemes azt figyelni, hogy a történetben szereplő rengeteg feszült vita során egyszer nem vág senki a másik szavába. Ebből kifolyólag a "feszült" szó erős túlzás is volt arra, amit a mű atmoszférateremtés terén el tud érni, azaz jó közelítéssel a nagy semmit. Gyász, igazságtalanság, lázadás és konfliktusok nem, hogy a vásznon ragadnak, hanem sokszor még a vászonra sem jutnak el a forgatókönyvből. Így aztán némiképp kényszermegoldásnak is látom, hogy amit addig a karakterek üggyel-bajjal tudtak átadni, azt végül egyikük szépen szájba rágja, de furcsa módon ez most nem visszataszító mesterkéltségnek, hanem az összképen sokat mentő megoldásnak érződik.

Hiába a jó témaválasztás, az érdekes koncepció, az Osztályellenség végül pontosan annyira érdekes és intenzív lett, mint egy felolvasóest. Ami éppen a koncepció és az üzenet fényében érik problémából hatalmas vétekké, amely minden igyekezetet lenulláz a produkcióban. Úgyhogy összességében A hullám és Az osztály örökösét ne ettől a műtől várjuk.

5,5/10