Az elmúlt napok egyik legfontosabb (magyar) filmes híre az volt, hogy a Coming Out nem fulladt teljes érdektelenségbe, és ez a relatíve kimagasló eredmény még a "homofób- nem homofób" vitát is el tudta nyomni egy pillanatig. (Bár lehet, hogy pont ennek a médiacirkusznak köszönhető az érdeklődés a mozipénztáraknál.) Azonban időközben eljutott hozzánk egy másik magyar szuperprodukció (nem, sajnos még mindig nem az Attila legendája), amelynek éppen csak a rendezője, forgatókönyvírói és főszereplői nem magyarok.

Főszereplőnk (Sharlto Copley) egy hullákkal teli gödörben ébred és semmire nem emlékszik. Kimászva onnan egy háznál találja magát, amelyben 5 sorstársára akad. Miközben hőseink egymásban sem bízhatnak meg, egyszerre próbálják kideríteni, miért van tele a környező erdő (élő)halottakkal, mi fog történni 18-án, és mi lehetett a szerepük ebben az egészben, mielőtt törlődött a memóriájuk.

Egy remek thrillerről számolhatok be, sőt, egy túlságosan is jó thrillerről. Eddie és Chris Borey annyi rejtélyt és kirakós-darabot zsúfoltak bele forgatókönyvükbe, hogy ezek megoldása gyakorlatilag teljes egészében ki is tölti a játékidőt. Olyannyira, hogy a karakterekre már szinte semennyi idő nem jut, az interakcióik kimerülnek annyiban, hogy nem bíznak egymásban, illetve random emlékek hatására ez az érzés erősödik, vagy éppen gyengül. (Ez a felületesség 6 főszereplővel dolgozva talán még kellemetlenebb, mint egyébként.) A végére már úgy éreztem, mintha egy videojátékot látnék, ahol különböző tereptárgyakat kell megkeresni, amelyekért jutalmul újabb emlék-flashback darabkákat kapok, az meg nagyjából mindegy is, melyik szereplővel teszem ezt.

Azonban ennek köszönhetően Gonzalo Lopez-Gallego rendező egy egészen elképesztő tempót tud diktálni, a film egy percre sem ül le, mindig van valami történés, ami újra beránt, úgyhogy az alaposság és az igazi katarzis hiánya ellenére is kellemes élmény ez a produkció. Összességében is azt tudom mondani, hogy a viszonylag felejthető found footage probálkozás Apollo 18 után rendezőnk egészen kiváló munkát végzett. A lehetőségekhez mérten a viszonylag B-listás szereplőgárda is jól játszik, a fényképezés és a zene nagyon profi, az pedig egy külön pikantériát ad a hangulatnak, hogy az amerikai fenyőerdők és dzsipek helyett szereplőink hazai tájakon, posztszocialista épületmaradványok között száguldoznak egy Lada Nivával. 

Amivel el is érkeztünk mondandóm lényegi részéhez: ezek az emberek fogták magukat, kimentek valahova a Bakony közepére és mindenféle CGI vagy nagy tömegjelenetek nélkül összehoztak egy olyan thrillert, amelyhez hasonlóról a magyar filmesek még évekig álmodni sem mernek majd, százmilliós támogatások ide vagy oda. (Egyébként a büdzsé jelentős része is magyar kézből származott Gattyán György révén.) Természetesen tudom, hogy José David Montero operatőr valószínűleg drágább objektívekkel dolgozott, mint amennyi pénzem nekem valaha is lesz, és Sharlto Copley sem egy Csányi Sándor, de a stáblistán a díszlettervezőtől a segédrendezőkig szinte kizárólag magyar nevek sorakoztak. Mármint a legfontosabb kreatív szerepköröket leszámítva. 

Szóval ebből a példából is látni, hogy ha arról van szó, már egy vérprofi, szinte hollywoodi színvonalú produkciót is össze tudunk hozni itthon, csak éppen a rendezőt, a forgatókönyvírót, az operatőrt, a zeneszerzőt és a színészeket kell külföldről importálnunk. De azt hiszem, a lehetőség mindenki előtt nyitva áll, a Bakony nem megy el sehova, még egy Ladát sem olyan nehéz szerezni, és egy ilyen koncepciót még akár néhány haverral is le lehet forgatni egy-két hét alatt. Úgyhogy ha esetleg valamelyik rendezőnk úgy gondolná, hogy nem egy bárgyú vígjátékkal akarja felhívni magára a figyelmet, talán még azt is megérjük, hogy magyar pénzből egy magyar technikai stáb végre magyar emberek ötletéből forgathat egy jó filmet. (Addig is meg itt van nekünk A vizsga szabályt erősítő kivételnek.)

7,5/10