A WWE franchise időről-időre kidob egy közepes kategóriájú filmet. Általában saját udvarukon kapirgálnak, és a főbb szerepek egyikét valamelyik éppen befutott pankrátoruk kapja. Az elmúlt időszakban ezen a tendencián azonban helyenként változtattak, elég csak a Dead man down-ra vagy a Barricade-re gondolni. Legújabb “gyermekük” A hívás is félig meddig ebbe a kategóriába tartozik, Halle Berryvel és Michael Ecklunddal a főszerepben.  Nézzük, miért lehetetett volna az év egyik legjobb thrillerje, és végül miért nem lett az Brad Anderson filmje.

Jordan (Halle Berry) a 911-nél dolgozik. Napi szinten menti meg emberek életét, de az is megtörténik, hogy nem sikerül hatékonyan végeznie a munkáját. Egy ilyen esettel kezdődik A hívás. Egy tini felhívja a 911-et, hogy valaki betört a házukba. Jordan először még képes uralni a helyzetet, később viszont pánikba esik és az ő hibája miatt a lány meghal. Ezután áthelyezik, ő tanítja a friss kilenctizenegyes palántákat. Azonban az élet úgy hozza, hogy ismét fel kell tennie a fülest. Ezúttal egy elrabolt lány, egy autó csomagtartójában szorul segítségre. Hamarosan kiderül, hogy az elrabló Jordan régi ismerőse. A nő pedig mindent megtesz, hogy a jelenlegi eset ne úgy végződjön, mint az előző.

Brad Anderson nem sokat teketóriázott. Első blikkre – sajnos csak első blikkre - egy teljesen lecsupaszított, minden felesleges sallangot nélkülöző thrillert rendezett.  A maga 94 percével A hívás olyan, mint egy TGV. Szinte azt sem hagyja, hogy levegőt vegyen a néző. Az első egy óra után azt mondtam, hogy ez igen, egy olyan filmmel kerültem szembe, amilyenhez hasonlót kategóriájában rég nem láttam. Még az sem zavart, hogy az egész történet nagyon kiszámítható volt. Aztán viszont egészen egyszerűen elkurvul a film. Még ahhoz képest is, hogy tudjuk ez Amerika, ez New York, ide hősök kellenek. Na, de azért nem ennyire. Ez első egy óra viszonylag realisztikus ábrázolása után Anderson átmegy a hazai közönség csicskájába. Bár még ez sem lenne olyan hatalmas probléma, volt már ilyen és lesz is. Még így is egy középszerű, de igen impulzív filmet hozott volna össze, ha az utolsó három-négy percet hagyja a fenébe. Vagy lezárja úgy, ahogy kb. minden épeszű rendező megtette volna. Ő viszont nem, még egyszer bicepszet akart virítani. Megtette. Ezzel pedig az egész filmet elég rendesen lehúzta.

Figyelemre méltó azonban a fényképezés. A csomagtartós jelenetekben vagy lány rémületét bemutató szituációkban eléggé realisztikus lett a bemutatás. Ez még tesz egy lapáttal az amúgy sem kicsi feszültségre, ami tapasztalható az egyes jelenetekben. A feszültség a film egyik legnagyobb erénye. Kiszámítható, sokat látott jelenetekben is érezhető.

A hívás nem az a film, ahol a színészek sokrétű játékukkal ficánkolhatnak. Egyedül talán csak a sorozatgyilkos karaktere az, ahol tényleg lehetett valami maradandót alkotni. Michael Eklund ezt meg is tette. Az első néhány percben talán még nem volt eléggé karakteres, de a történet kibontakozásával az ő karaktere és színészi játéka is egyre inkább előtérbe került. Halle Berry ezúttal nem azt kellett megmutassa, hogy mennyire jó csaj. Igaz még mindig az, de most nem ezen volt a hangsúly. Volt néhány olyan jelenet, amikor azért látszott, hogy ő nem egy rossz színész, de az alakítása nagy részét álmából felkeltve is kötelező hoznia. Egy tucat karaktert vitt a vászonra, de nem tucat teljesítménnyel.

A hívás olyan, mint amikor előtted áll egy bombanő bikiniben, aztán amikor levetkőzik egy 80 éves mama testével rendelkezik. Egy igen erőteljes, figyelmet megragadó első óra után fokozatosan leépül a történet és egyben a film is. Kár érte, mert ha a kezdeti színvonalat képes lett volna tartani, akkor egy minőségi, igazi turbóthriller lett volna.

6,5/10