Sziasztok! Power vagyok és első Smoking Barrels kritikám alanyául valami különlegeset akartam választani, így esett a voksom Lars von Trier '96-os romantikus drámájára, a Hullámtörésre. Sok mindent el lehet mondani erről a filmről, de hogy nem egy hétköznapi darab, az már egyszer biztos.

Bess (Emily Watson) és Jan (Stellan Skarsgard) friss, fiatal házasok. Dúl a l'amour, imádják egymást, viszont az idilli hangulat átmenetileg megszakadni látszik, ugyanis Jan-nak a munkájából kifolyólag messzire kell utaznia, így hosszú ideig nem láthatja kedvesét. Mivel Jan egy olajfúró brigád tagja, ezért nap, mint nap veszélynek kell kitennie a testi épségét, és a baj egy nap sajnos be is következik: Jan egy annyira súlyos ütést kap a fejére, hogy nyaktól lefelé lebénul, így haza kell térnie, hogy szerettei körében próbáljon meg felépülni. A kérdés az, hogy ez a baleset milyen hatással van az ifjú pár kapcsolatára.

Mindenekelőtt a karakterek jellemének elemzésével kezdeném, így talán jobban átérzik azok az emberek a helyzet mélységét, akik még nem látták a filmet. Bess egy nagyon fura lány. Naiv, nagyon kötődik a vallásához és meg van őrülve Janért. És ezt nem úgy kell érteni, mint valami cuki kis romkom esetében. Bess a szó legszorosabb értelmében imádja a szerelmét, de olyan mértékben, amire mi egyszerű emberek talán sosem lennénk képesek. Gyakorlatilag az élete függ tőle, mindig vele akar lenni, egyszerűen képtelen elszakadni tőle. Na most egy ilyen lány esetében képzeljük el a fentebb említett szituációt. Ami még az igazi különlegességét adja az egésznek az az, hogy Janról ellenben szinte semmit nem tudunk meg. Nem tudjuk meg, hogy hogyan ismerkedtek meg, nem igazán tudjuk milyen ember lehet (persze a film előrehaladtával valamelyest ez körvonalazódik), de ránézésre egy hétköznapi srácnak tűnik. Ravasz rendezői húzásnak tartom ezt, mert talán nem is lehetne demonstrálni, hogy milyen embernek kell ahhoz lenni, hogy ily módon kötődjenek egy személyhez. Persze van rajtuk kívül még pár mellékszereplő is, róluk sem tudunk meg túl sok mindent, ők is többnyire szürke, egyszerű karakterek. Ez is tetszett igazából, mert így igazándiból Bess-re fókuszál a történet, rá van irányítva a reflektorfény, ebből adódóan róla nagyon részletes jellemrajz tárul a nagyérdemű elé.

A színészi játékok hitelességét kétlem, hogy írásban vissza tudom adni, de azért megpróbálom. Sokszor használjuk azt a kifejezést, hogy XY tökéletes választás volt YX karakter eljátszásra, de most tényleg halál komolyan mondom, hogy Emily Watsonnál alkalmasabb színésznőt nem lehetett volna találni a főszerepre. Életre kelt a karaktere, ami részben von Triernek is köszönhető. A dán direktornak ugyanis védjegye, hogy jól vezeti a színészeit, de amit Watsonnal összehoztak, az a színjátszás abszolút magasiskolája. Meg merem kockáztatni, hogy ez volt a leggrandiózusabb, legprofibb női alakítás, amit filmvásznon valaha láttam. Skarsgard is jó választásnak bizonyult, de neki lényegesen egyszerűbb dolga volt, mint kolléganőjének. Míg neki egy kibontatlan karaktert kellett eljátszania, addig Watson minden egyes arcrezdülésével, minden gesztusával átadta magát Bess minél hűbb megformálására.

A film hossza kb. 2 és fél óra, de ne riasszon ez el senkit, mert nem tűnik fel. Pedig von Trier stílusa többnyire a lassabb folyású, szárazabb cselekményekre van kihegyezve. Emellett azonban elég választékos spektrumon játszadozik az érzelmeinkkel. Egyik pillanatban örömkönnyek hagyják el szemeinket, aztán nem sokkal következik egy-egy gyomorba vágóan erős hatású jelenet. Nyilván dráma lévén utóbbiból van több, de azt szoktam mindig mondani, hogyha egy film képes érzelmeket kiváltani a nézőjéből, akkor már sikerült elérnie valamit. A film nagy része olyan, mintha egy kést forgatnának a szívünkben, aminél abban bízunk, hogy a finálé ad valamiféle mentőövet. Nem fogom lelőni, de egy olyan befejezéssel operál a Hullámtörés, amit biztos, hogy nem fogok egyhamar elfelejteni. Nem egy amolyan kifejezetten klasszikus forgatókönyvi csavarról van szó, de mégis váratlan és erőteljes.

A hangulat nagyon nyomasztó, amire az operatőri munka is rátesz egy lapáttal. Sok naturalista felvételt láthatunk, és a színek sem a megszokott beállításokban tárulnak elénk. Ezek a szürkés, fakóbb tónusok adják a szikárabb ízét az egésznek, de a szimbólumoktól megkíméltek minket. A zene is segít egy kuriózum megteremtésében, néha a legváratlanabb jellegű melódiák képesek felcsendülni a cselekmények egyes pontjain. A leírtakkal ellentétben nem egy hardcore művészfilmről van szó, épp ellenkezőleg, fogyasztható film, (főleg von Trier-i viszonylatokban) de ettől függetlenül egyáltalán nem nevezhető tömegfilmnek. És nem is egy habkönnyű alkotás, óva intenék mindenkit, hogy ne úgy vágjon bele, hogy "nosza, lássunk valami kis jó romantikus filmet". Fel kell készülni egy felkavaró, de egyben gyönyörű filmélményre, ami mindenképpen kitűnik az átlagból. Zseniális filmnek tartom, de még egyszer nem biztos, hogy rá tudnám szánni magam, annyira nyomasztó. Csak ezért nem tudom ezt a 17 évvel ezelőtti gyöngyszemet maximális pontozással honorálni. Egyszer viszont mindenkinek kötelező érvénnyel látnia kell, ugyanis, amit von Trier bemutat nekünk az a nagybetűs SZERELEM, nem pedig az, amit a Micsoda nő óta sorozatgyártott rózsaszín felhős hollywood-i szemetek (tisztelet a kevés kivételnek) tárnak elénk.

9/10