Tavaly jelent meg A sci-fi politológiája, amely annyira nem a Star Wars-hype-ot akarta meglovagolni, hogy egy éven belül már meg is érkezett a folytatás (amely - mit ad Isten - pont egy Rogue One-t taglaló esszével kezdődik), a Fantasztikus világok, még gátlástalanabbul művelve ugyanezt a fanservice-t. Már az előző könyv kapcsán is elmondtam, hogy elsősorban akkor találhatjuk meg benne a számításunkat, ha egy filmes esszégyűjteményként és nem ismeretterjesztő műként tekinthetünk rá, a Fantasztikus világokra pedig ez hatványozottan igaz, és sajnos ez egyáltalán nem vált előnyére.
Pedig alapvetéseiben a kettő közül ez a mű a többre hivatott: koncepciójának egyik remek hozadéka lehetne, hogy különböző világlátással, ízléssel és érdeklődési területekkel rendelkező szerzők munkája, az összkép azonban sokkal egysíkúbb, mint azt ez a felállás sejteti. A sci-fi politológiáját mímelően itt is egységesen 25-30 oldalas esszékkel találkozunk, amelyek kevés kivétellel egy-egy konkrét mű világábrázolásából dolgoznak, természetesen jórészt a legnépszerűbb darabokra fókuszálva. Annyiban legalább megmutatkozik a sokszínűség, hogy lényegesen szélesebb a skála, szuperhősöktől a zombikig a geekség teljes divatos spektrumát igyekszik lefedni a könyv (persze azért a Star Wars így is 3 írás témájaként bukkan fel), valamint az elemzések fókuszai is valamennyivel változatosabbak, de végeredményben nem az individualizmus diadala a Fantasztikus világok, sőt, a szerkesztői elképzelés elődje legrosszabb gyermekbetegségeit erősíti fel.
Például, hogy az esszék továbbra is felettébb leíró jellegűek: először a történetet ismertetik, majd a vizsgált rendszert annak egyes elemein keresztül, és az utolsó 2-3 oldalra marad, hogy megfogalmazzanak néhány felszínes tanulságot. Hoffmann István például nem kevesebb, mint 7 oldalon foglalja össze nekünk a Battlestar Galactica többévadnyi narratíváját, Ceglédi Zoltán a Batman-filmek közelharcait sorolja hasonló terjedelemben, kínos aprólékossággal, mozdulatról mozdulatra, és olyan semmitmondó konklúziókra jutnak, mint hogy az államszervezet meghatározhatja egy rendszer életképességét vagy hogy az elmúlt 30 év során egyre hitelesebbek lettek a kézitusák. Ez természetesen nagyrészt abból is fakad, hogy továbbra sem az elemezhető művek kerülnek a fókuszba, hanem a kellően nagy ismertségnek örvendők, és Tóth-hoz hasonlóan szerzőtársai (Pintér Bence kivételével) is inkább például a Star Wars csontját rágják tovább, mint hogy obskurus, de izgalmas gondolatokat felvető műveket szemlézzenek. Zsótér Beavatott-elemzése, Fillipov az Alien-univerzum már annak idején is elnagyolt és elcsépelt korporatizmus-kritikájának magyarázása vagy Török Gábor Walking Dead-eszmefuttatása hiába hozza ki egyaránt a maximumot a témából, ha annak a témának eleve nincsenek megfelelő dimenziói. (A könyv mélypontja számomra a Szabó - Oroszlány páros által szerzett képregény-összefoglaló, amely érdemben nem több egy majdhogynem bulletpointokba szedett harminc oldalas felsorolásnál.)
Sokszor már egyenesen nevetséges az is, hogy egyes szerzők szinte kényszeresen nem hajlandók az adott mű keretein túlra kiterjeszteni figyelmüket, az elemezhető tartalom hiányát pedig kritikátlansággal pótolják, a hézagokban is az alkotói elképzelést látva meg. Sokan nem az adott mű világáról, hanem világában gondolkodnak, nem szellemi termékként, írói szándék és a korhangulat termékeként látva és láttatva írásaik tárgyát, hanem önjáró logikával működő univerzumokról beszélnek, találgatásaikkal az elcsépelt rajongói teóriák szintjére züllesztve le az esszéket. Azaz, ha valami nincs kitalálva a Star Wars-univerzumban, az is fontos részleteket ad szerintük az összképhez, nem pedig arról árulkodik, hogy Lucas és utódai figyelme nem terjedt ki erre területre. Lovász Dorottya írása ehhez képest egy egyértelműen üdítő ellenpélda, ő ugyanis képes kritikusan viszonyulni Asimov robotokról alkotott világképéhez, és nem csak a szerző által teremtett keretek között gondolkodni. Ő az egyetlen továbbá, aki nem a nyereghez keresi a lovat, azaz gondolatait nem Asimov műveiből kiindulva áll neki kifejteni, hanem esszéjében először egy koherens és kimerítő áttekintést ad a témáról, és ehhez szemlézi a releváns példákat a legendás sci-fi szerző műveiből. (Amennyiben jól értem bemutatkozó szövegét, ez valószínűleg annak köszönhető, hogy gyakorlatilag szakdolgozatának kivonatát olvashatjuk.)
Az övé az egyetlen valóban érdekfeszítő társadalomfilozófiai eszmefuttatás, pedig ilyenből még A sci-fi politológiájában is jóval több akadt. Ez pedig azért igazán szomorú, hogy a Fantasztikus világokban sem izgalmas témákból, sem kiváló szerzőkből nem volt hiány, azonban az életképtelen megközelítés mindkettőt megfojtotta. Én borzasztó szívesen látnék Magyarországon is olyan műveket, amelyek tematikai alapon szerveződnek és hagynak teret íróiknak az átfogó elemzésekre (például Török által hivatkozott Drezner-műről látatlanban is úgy tűnik, hogy képes megvalósítani, amit a Fantasztikus világok nem), nem pedig az az elsődleges céljuk, hogy jól megdögönyözzék az éppen aktuális kedvenceket, aztán vagy kisül ebből valami, vagy nem. A Fantasztikus világok jelen formájában nem több egy a Disney-marketinggépezetének farvízére gyárott merchandising-terméknél, amely évről évre ugyanazt a közhelyes semmit adja el a lehúzható rajongóknak.
A könyvet az Athenaeum kiadó jóvoltából volt lehetőségem elolvasni
