Alig 40 vagyok, nem vagyok öreg. De bármilyen hihetetlen, a nálam egy évvel korábban született poénok még mindig ugyanolyan frissnek és fiatalnak hatnak, mint a bemutató idején, pedig azóta már ezerszer kaptunk heveny nevetőgörcsöt Monty Python-ék agymenésein. Az angol humor legjelesebb képviselői túlzás nélkül történelmet írtak a saját műfajukban, a csapat mindent elért, amit a televízióban el lehet, és mivel nem voltak szívbajos típusok, gondolták, meghódítják a filmipart is. És elsőre akkorát buktak, mint a ház. 1971-ben készült el az And Now for Something Completelly Different, amelyben a tévés rutinra akartak építeni, de viharsebesen rá kellett jönniük, hogy a gyöngyvászon bizony mást kíván, mint a kis képernyő. Hőseink nem estek kétségbe, nemcsak a forgatókönyv terén voltak kreatívak, hanem a rendkívül szűkös (200.000 fontos) költségvetés előkerítésében is. Tökéletesen abszurd, de mégis igaz, hogy rockbandák (semmi különös, csak pl. a Pink Floyd és a Led Zeppelin) adtak pénzt (ne ájuljunk be annyira, alapvetően adóelkerülési célzattal tették, de az ma már teljesen mindegy), és a Londoni West End színház is a szponzorok között volt. Bizony, a hihetetlenül eszement ötletek nagy részét a pénzhiány miatt ötölték ki az alkotók (a legendás lovaglás kiváltó oka egészen egyszerűen az volt, hogy nem volt pénz igazi lovakra, így maradt az imitálás és kókuszdió - ami nálunk az amúgy zseniális szinkronban tök lett, de ennél nagyobb bajunk tényleg ne legyen). Vagyis túlléptek a pénzügyi problémákon, az sem érdekelte őket, hogy nagyon kevés gázsiért játszottak rendkívül sok szerepet a filmben, elengedték a fantáziájukat, és klasszikust alkottak, ami felett egyszerűen nem tud eljárni az idő.

Arthur király (Graham Chapman) bejárja Angolhont, hogy lovagokat gyűjtsön maga köré, csatlakozik is hozzá a nem túl bátor Sir Robin (Eric Idle), a nem túl eszes, ámde bátor Sir Lancelot (John Cleese), a szűzies Sir Galahad (Michael Palin), a bölcs Sir Bedevere (Terry Jones), ám mielőtt helyet foglalhatnánk a Kerek asztalnál, magától az Úrtól kapják meg azt a nemes feladatot, hogy megtalálják a Szent Grált...

E nélkül a mozi nélkül soha lett volna a kollektív tudat része az olyan rendkívül hasznos infomáció, mint az, hogy birkavesével földrengést lehet megelőzni, hogy a töketlen fecskék repülési sebességét már ne is említsem, mert annyira közismert tényről van szó. Soha nem fogom kiheverni azt a megrázkódtatást, hogy eddig még nem jött el az lovag az életembe, aki azt mondja, hogy NI és egyáltalán nem mellesleg szerez nekem egy rekettyést. És bár időnként mostanában elragad a fraziológiám a hisztérikus időjárás miatt, azért az a veszély szerencsére nem fenyeget, hogy premier plánban dallanék (büntetni lehet sajnos az énekhangommal, ez van, annak idején énekórán a tanár néni mindig boldogan eltekíntett attól, hogy nagyközönség előtt megcsillogtassam ezirányú tehetség(telenség)emet). Na jó, kicsit túlspiláztam a szerepemet, azt hiszem...

Hihetelen, de hiába mondtam előre a poénokat a film megtekintése során, mégis sikerült betegre nevetnem magam rajta, annyira jól ülnek a poénok, hogy nem lehet rájuk unni. A rengeteg zseniális kis jelenet össze tud állni egységes egésszé, sikerült egységes keretbe foglalni a eszement csipet csapat agymenését, akik olyan viccözönnel szórtak meg bennünket, hogy máig nem tudott a nyomukba érni senki. Nem véletlenül a Gyalog galopp a legnépszerűbb Monty Phyton - film, Arthur király és a lovagkor rendkívül hálás téma, a csúcsra járatott kreativitás pedig mindent vitt, és akkor az animáció egyszerű, de nagyszerű használatáról egyetlen szót sem ejtettem. Színpadon is hódított a történet, bár nekem nagyon sokáig tartott, amíg rávettem magam, hogy megnézzem a Madách Színházban a musical változatot, mert egyszerűen nem hittem el, hogy hozni tudják a film szintjét, de szerencsére tévedtem, istenien szórakoztam az előadáson.

Az abszurd humor eléggé rétegstílus, valakinek vagy bejön, vagy nem, köztes állapot nincs. Jómagam inkább az utóbbi tábort erősítem, mégis hatalmas rajongója vagyok a Monty Phyton-nak, hihetetlenül találó módon tudtak vicces formában rámutatni arra, milyen is emberi természet, gátlástanaul fordították ki teljesen az angol történelem egy nagyon ismert mondakörét, szellemesen, bevállalósan és utánozhatatlanul. A pénok már annyira átmentek a köztudatba, hogy sokszor bele sem gondolok, honnan származik egy gyakran használat mondatom, amely arra vonatkozik, hogy egyezzünk ki döntetlenben. De végtelenségig tudnám sorolni a kedvenceket, amelyek közül egyszerűen nem tudok választani, a tiéteket viszont kíváncsian várom kommentben.

Megszámlálhatatlanul sok szerepet játszottak a tagok, csak Terry Gilliam lógott egy kicsit ki a sorból, de igazoltan, mivel ő volt a felelős a rendezésért és egyáltalán nem mellesleg az animációért. A színészek fantasztikusak voltak, ugyanez mondható el a magyar szinkronról is, ahol többek között Mécs Károly, Kern András, Tordy Géza, Bodrogi Gyula tett arról, hogy egy életre rögzüljenek a jól sikerült poénok.

Hosszú morfondírozás után sem sikerült hibát találnom ebben a rendkívül szórakoztató, és rettenetesen elborult humorú alkotásban, úgy jó, ahogy van, és mára a már klasszikussá vált a saját műfajában. Egy újabb bizonyíték arra nézvést, hogy a filmkészítés alapvetően nem pénz kérdése, a kreativitás és a csapatmunka sokkal fontosabb. Egyáltalán nincs magas művészeti értéke ennek a kiváló filmnek, viszont még több, mint 40 év után is tökéletesen hozza azt, amiért létrehozták: szórakoztatja a közönséget.

10/10

A Gyalog galopp teljes adatlapja a Magyar Filmes Adatbázis (Mafab) oldalán.