Az Oscar jelöltek, és azon belül is A legjobb film kategóriában idén minden bizonnyal a legnagyobb hiányzónak a The Master-t tartják. Anderson filmje így sem maradt jelölés nélkül, három kategóriában nyerhet szobrot, ezek közül legalább egyben reális esélye is van. Paul Thomas Anderson hatévnyi hallgatás után újra alkotott, és újra egy olyan filmmel állt a nagyközönség és a kritikusok elé, amely egyeseket lenyűgöz, másokat kicsit megbotránkoztat, és csak egy nagyon vékony réteget nem mozgat meg.

Freddie Sutton-nak (Joaquin Phoenix) nehéz gyermekkora volt, anyja elmegyógyintézetbe került, apja pedig nem foglalkozott vele. Ezek után belép a háborúba, ami megint csak nem tesz jót labilis idegállapotának. A háború után nem tud mit kezdeni magával, folyamatos alkoholproblémái vannak, és állandó állást sem képes találni. Ekkor találkozik A Mesterrel, (Philip Seymour Hoffman) aki az  új irányzat, a szcientológia képviselője, és biztosra veszi, hogy képes lesz Freddie-n is segíteni. Freddie azonban nem hasonlít a szokványos követőire, sokkal nehezebb dolga van vele, egyáltalán nem biztos, hogy a Mester által vallott nézet ebben az esetben is hatásos lesz.

Mit akart ezzel a filmmel Anderson? Nyugodtan feltehetjük a kérdést magunknak. A szcientológiát bemocskolni, lehúzni? Vagy csak felnyitni azoknak a szemét, akik vakon követik ezt az irányzatot? Azt hiszem, hogy a kérdésre egyértelmű választ nem adhatunk. Vagyis adhat, mindenki saját magának, de nagy a valószínűsége, hogy egy másik néző teljesen másként fogja értelmezni a filmet.

Az biztos, hogy nem ezzel a filmmel készült szobrot állítani L. Ron Hubbard-nek, a rendszer kitalálójának. Ahhoz sem kell különösebb felsőbb képességgel rendelkezzünk, hogy rájöjjünk, hogy a Mester, az bizony az amerikai írót, filozófust ábrázolja. A Mestert egy komolytalan, üres gondolatokat és közhelyeket ipari mennyiségben gyártó, középszerű gondolkodónak titulálja. Aki remek szónok, de folyamatosan mellébeszél, és egyáltalán nem bírja a kritikát. Aki felépített magának egy álomvilágot és más, szerencsétlen emberek gyengeségeit kihasználva próbál sikeres lenni.

A történet néha csapongó, néha az lehet az érzésünk, hogy nem tudjuk, hogy az egész hova is akar kilyukadni. Aztán vannak olyan részek, amelyeknél azt gondoljuk, hogy túl sok. Oké, értjük, hogy mit akar az a jelentsor közölni, nem kell azt még jobban megerősíteni. A játékidőt kicsit soknak érzem. A 144 percben van üresjárat, vannak olyan részek, amelyek hiányával semmit sem veszítettünk volna. Egész idő alatt képtelen a film a folyamatos érdeklődést fenntartani. Egyes jeleneteknél megérinti valami a nézőt, azt érzi, hogy ez igen, most történni fog valami, aztán van, amikor tényleg lényeges dolgok következnek és van, amikor leül a történet. Az egész filmre a szaggatottság és a kiegyensúlyozatlanság jellemző leginkább.

Mégis van olyan eleme a filmnek, ami a nagy átlagból kiemeli, ami miatt érdemes rászánni valamivel több, mint két órát. És ez nem is valami, sokkal inkább valakik. Egészen pontosan a két főszereplő, Joaquin Phoenix és Philip Seymour Hoffman. Főleg az előbbi alakítását érzem kiemelkedőnek. Végig dominálja a filmet, még azokra a jelenekre is hatással van, amelyekben nem szerepel. A mozgáskultúrája, a mimikája és az egész lénye olyan, amire azt mondjuk, hogy egyhamar nem fogom elfelejteni ezt a palit. Ha csak a teljesítményt nézzük, akkor nálam ő a legnagyobb Oscar esélyes a kategóriáján belül. Hoffman sem marad el sokkal mögötte. Nagyszerűen alakítja a világnak görcsösen megfelelni akaró, de belül teljesen bizonytalan és összetört Mester szerepét. Sokan vitatkozhatnak ezzel a kijelentéssel. Lehet azt mondani, hogy a Mester magabiztos, elvakult és ténylegesen hisz abban, amit csinál. Nekem viszont ez csak álcának tűnt végig. Ha kell a remek szónok képét ölti fel, de egyik pillanatról a másikra képes olyanná válni, mint a követői. Mert sokszor pont olyan gyengének, elesettnek látszik, mint azok az emberek, akik a megváltót látják benne. Ezeket a hangulatváltásokat, ingadozásokat hitelesen alakítja Philip Seymour Hoffman. A két említett színész mellett az Akadémia még Amy Adams-et is díjra jelölte. Őt én nem éreztem annyira erősnek, de az annak is betudható, hogy két nagyon komoly alakítás mellett kell neki is érvényesülnie. Nem láthatjuk sokat, de amikor szerepel, akkor hozza az elvártakat. De még egyszer mondom, én ezt kevésnek érzem, nagyon meglepne, ha végül ő lenne a befutó A legjobb női epizódszereplő kategórián belül.

Paul Thomas Anderson Mestere tipikusan az a film, amely megosztja a közönséget. Amiről sokáig lehet beszélni, hosszas eszmecséreket lehet folytatni. Akinek nem tetszik, annak is megvan róla a véleménye. Ezzel elérte a rendező a célját, a filmje kelendő, nem osztatlan a siker, de a negatív kritika is jobb, mint a semlegesség.

Mit kap az ember, ha áldoz erre a filmre az életéből 144 percet? Minőségi fényképezést, két nagyszerű színész nem kevésbé hatásos játékát, és egy kicsit botladozó történetvezetést.

6/10