Az utóbbi években a mozikban egyértelműen a látványfilmek voltak a legsikeresebbek, talán nem is véletlenül, hisz a mai rohanó világban az emberek nagy része csak egy kis kikapcsolódásra vágyik. Én is arra vágytam, ennek fényében ültem le megnézni a tavalyi Álomháborút, mely sokak szerint az agyeldobós blue-box mozik fellegvára.. hát nagyon nem.

Főszereplőnk Babydoll ( Emily Browning) , akit anyja és húga halála után elmegyógyintézetbe zár gonosz édesapja. Főhősnőnk az intézet berkein belül találkozik 4 másik sortársával , akik csakúgy mint Ő, szabadulni akarnak. Azonban nem minden ilyen egyszerű, a lányok számára ugyanis folyamatosan kezd összemosódni az álom és a valóság közötti mezsgye, ami hatalmas veszélyeket rejthet magában.. például azt, hogy halálra unjuk magunkat.

A film alaptörténete több, mint érdekes, de sajnos nem a jó értelemben. Ne értsetek félre, a koncepció szerintem simán elég lenne egy igazán élvezhető látványegyveleg összeollózásához, a baj csak akkor kezdődik, amikor Zack Snyder meg akarja mutatni, mekkora bölcsész Ő valójában, és mindenféle össze-vissza lopkodott mondanivalóval tölti meg a saját maga által írt forgatókönyvet. Komolyan mondom, a szkript egyszerűen csődtömeg, a film háromnegyedéig halvány lila fogalmam sem volt arról, hogy igazából mit is látok a képernyőn. Az események csak úgy rendszer nélkül követik egymást, szereplők sétálnak ki-be, idióta monológok és párbeszédek hangzanak el, valamint a látvány is baromi öncélú lesz a végére. 

Ha már a látványról beszélünk, meg kell említenem azt, hogy a vizuális effectek kifejezetten jól muzsikálnak, szépek a robbanások, jók a színek, és szerencsére az akciók is többnyire követhetően, ergo a jelenetek koreográfiájára , valamint az operatőri munkára sem lehet különösebb panasz. A zenék is dicsérendőek, főleg a kezdő képsorok alatt Emily Browning előadásában felcsendülő Sweet Dreams fogott meg.

Azonban a film leggyengébb pontja mindent tönkretesz. Az egész cselekmény egyszerűen fárasztó és túlnyújtott, idegőrlően pörögnek a percek és a másodpercek, személy szerint kilencven perc után folyamatosan az órámra tekintgettem. Pedig egy ilyen filmnek épp az ellenkezőjét kellene elérnie, azaz feltételek nélküli szórakozást, agykikapcsolást nyújtania. Snyder azonban nem tudta, mi a szándéka, végig csapkod egy komoly film és egy látványmozi elemei között, hol elképesztően "komoly" szövegeket ad a szereplők szájába, máskor meg azt óhajtja kiemelni, hogy milyen dögös csajok is a főszereplők.

Mellesleg főszereplők, mindegyikük üres karakterű, fárasztó, picsogó idióta, akikkel nem hogy szimpatizálni nem lehet, de a motivációjuk is fátyolos. Ezt az eredményt csak tetőzik a tragikus színészi játékok, kezdve az irritálóan aranyoskodó Emily Browningtól, egészen a háttérben papírmasé jellemként meghúzódó Vanessa Hudgensig, akinek igazából egyetlen értelmes mondat, hovatovább szó sem hagyja el a száját. A végső tőrdöfés a mondanivaló, vagyis inkább annak tálalása, amelyet az alkotók (vagyis Snyder..) százötvenezerszer átrágnak nekünk, hogy még a moziba csak ritkán betévedő Pistike is megértse, mi fán terem a sors, és az önálló akarat.

Volt tehát egy csekély potenciál a filmben, amelyet szép iparosmunkával Snyder beválthatott volna. Ennek ellenére azt sem tudja milyen kategóriában óhajt indulni, csapkolódik, három méteres nindzsákkal és gőznácikkal dobálózik, hogy aztán a film végén elmondja: a sorsod a saját kezedben van- mondhatom nagyszerű logikai kapcsolat. A film tehát maximum egy nézést ér meg (ennek ellenére sajna már kétszer láttam) , de az elvakult Snyder rajongók tuti imádni fogják.

3/10