Talán nem túlzok nagyon, ha azt mondom, a Trónok harca a tavalyi év messze legjobb újonca volt, de azt meg merem kockáztatni, hogy egy új szintre emelte a TV-sorozatokat. Ennek kösznhetően aztán 2011 júniusának közepén hatalmas mennyiségű nyálcsorgató rajongót hagyott maga mögött, hogy idén térjen vissza a (majdnem) lehető legnagyobb megelégedésünkre.

A fonalat kicsivel záróepizód után veszi fel a történet, amelynek a fő mozgatórugója az lesz, ahogy a számtalan önjelölt király összecsap. A sztorit nem is ragozom tovább különösebben, aki követte idáig a szériát, az úgyis tudja miről van szó, aki meg nem, az azonnal üljön le megnézni az 1. szezont. ;) (Ettől függetlenül igyekszem spoilermentes maradni a "tovább" után)

 Ami első pillantásra látszik, hogy rengeteg új karakter és helyszín került a sorozatba (és ahogy a pletykákat hallottam, a könyvből nem is emelték át mindet). Ez nagyon komoly feladatot állított az írók elé, és sajnos tulajdonképpen lehetetlent is. Míg az első évad maximum 4 történetszálat mozgatott, addig most már legalább 6, de időszakosan 7 helyszínen futnak az események (és még csak helyszínekről volt szó, nem karakterekről). Ez viszont azt eredményezi, hogy sokszor csak a legfontosabb történések kerülhetnek képernyőre, valamint leginkább a sorozat világának megalkotásában segítő múltidézések, párbeszédek estek ki a forgatókönyvből (ezeket egyébként én különösen szeretem, a közvélemény által az egyik legrosszabbnak tartott epizód során is kiválóan szórakoztam Jaime és egykori apródjának emlékein), és az eddig fel-feltűnő összekötő kapocs is eltűnt a szálak közül, így egységes keret nélkül maradtak az egyes epizódok.

Így következhetett az be például, hogy Daenerys történetéből kisebb-nagyobb fenntartásokkal kidobhatnánk az első 9 részt, de az első 3-ból lelkiismeret-furdalás nélkül biztosan ki merném vágni az összes jelenetét. Ráadásul a minimális screentime-mal kb. egymondatosra degradálták a karakterét, amely viszont már kezdett idegesítővé válni a évad vége felé, de szerencsére (és kicsit kiszámíthatóan) az utolsó részben ismét helyretették nála a dolgokat. Ugyanígy teljesen súlytalan volt Robb, egy-két pillanatot leszámítva Sansa, Jaime-t pedig alig láttuk stb. stb. Gyakorlatilag a jelentek nagy része túl egyszerű lett ahhoz, hogy élvezhető legyen, de ugyanakkor túl jelentéktelen is maradt ahhoz, hogy ennek ellenére mélyebb nyomot hagyjon a történetszövésen. Ha már Robb szóba került, nála érződött leginkább, hogy a készítők erősen küzdenek azzal, hogy valahol térben és időben is el tudják helyezni a nézőt: míg korábban volt valami fogalmunk arról, hogy mi merre van (a fent említett beszélgetéseknek és részletességnek köszönhetően, amelyek nagy mértékben segítettek valódivá tenni a világot), most már könyves háttértudás nélkül semmilyen fogalmunk nem lesz Westeros földrajzáról, vagy az ott élőkről. (Ezért aztán el is határoztam, hogy utólag mindig bepótlom majd Martin műveit.) Itt róhatnám fel még azt is, hogy csatajelenetekkel ismét nem nagyon kápráztattak el minket (nem teszem, ugyanis egy 55 perces zseniális ostromot kaptunk helyettük), persze drága a CGI meg hasonló (és nagy piros pont, hogy a Rómát nem múlták alul csaták terén), ugyanakkor mégis viccesen fest, hogy egy hadjáratból csak a tábort látjuk, meg jó sokszor elmondják, hogy amúgy néha nyerik is a küzdelmeket.

Idáig tartottak a negatívumok, ideje rátérni a pozitívumokra. A sok új szereplővel sok remek színész és alakítás érkezett, hogy a régiekről ne is beszéljünk. Peter Dinklage vagy Lena Headey továbbra is zseniális (a királyvári szereplőgárda maradék részét már meg sem említem), az újak közül pedig Charles Dance (Tywin Lannister - tudom, hogy szó szerint véve nem új szereplő, de mégis ebben az évadban vált kulcsemberré) valamint Nathalie Dormer (Margeary Tyrell) tetszett különösen, de Tywin mellett Theon Greyjoy karaktere is megkapta a kibontakozásra a lehetőséget, Alfie Allen remeklésével. Tovább lépve, a látvány (operatőri munka, rendezés) és a zene szintén nagyon rendben van, a forgatókönyvben a szövegek továbbra is borzasztóan erősek. Mondanom sem kell, hogy a George R. R. Martin által megálmodott eredeti koncepciónak köszönhetően minden a helyén van, nincsenek filler epizódok, felesleges dolgok, történések, töltelékkarakterek, amivel (szomorúan kell, hogy konstatáljam) szinte egyedül áll a TV világában. De amit nem szabad kihagyni: a rengeteg tökéletesen megkomponált pillanatnak köszönhetően Trónok harca még mindig minden idők legmenőbb és legkirályabb sorozata. Olyannyira, hogy néha a főcím előtt már várom Barney Stinsont, hogy csak annyit mondjon: "It's gonna be legen... wait for it ... dary!".

Szóval kicsit úgy érzetem, hogy ez az évad amolyan "a legrövidebb út két pont között" jellegű volt: csak arra jutott idő, hogy gyorsan elmeséljék az 1. és a (bölcsen két szezonra bontott) 3. könyv közötti történéseket, és másra nem is nagyon jutott idő. (Ennek ellenére és éppen ezért, én biztos vagyok benne, hogy jövőre ismét a megszokott mederbe terelődik a történetmesélés, és talán még egy-két nagyszabású vérfürdő is kijön a büdzséből). Ami viszont még mindig magasan a többi fölé emeli a Trónok harcát, az azok a pillanatok, amikor (a már filmek/sorozatok kapcsán nagyon régen érzett) extázisban ülöm végig a záróepizód utolsó képkockáit, és azt mondom magamnak: "Ez hihetetlenül király volt!"