
Brutálisan őszinte könyv a rákról. Édesapám két éve halt meg rákban. Esélye sem volt harcolni a betegség ellen, két héttel a diagnózis után elveszítettük őt. Sokáig tartott a gyász, most éreztem magam elég erősnek ahhoz, hogy elolvassak egy könyvet, amely a rákkal való küzdelemről szól. Szentesi Éva több alkotását is olvastam már, több interjút is láttam már vele, tudtam, hogy immár harmadjára nézett szembe a halállal, mégsem voltam felkészülve teljesen arra, ami rám várt olvasás közben. Mert a szerző tényleg nem hallgat el semmit, tiszteletre méltó őszinteséggel és tabuk nélkül beszél mindenről, amiről általában nem esik szó. Egy ültő helyemben olvastam végig a könyvet, ami nagyon rövidke, mégis óriási drámákat tartalmaz, szó esik benne mindenről, ami igazán fontos az életben. Ezek közül kiemelendő a család - amely mindig összefogott Szentesi Éva esetében, amikor kiderült, mekkora a baj és a szerelem - tényleg hihetetlen, hogy milyen óriási érzelem kell ahhoz, hogy ne szakítson szét két embert a rákkal való küzdelem. Minél tovább jutottam a könyvben, annál inkább hálát adtam a sorsnak, hogy édesapámnak nem kellett ezeken a szenvedéseken keresztülmennie, és ez óriási megnyugvást adott, már ezért érdemes volt elolvasni ezt a könyvet. Csak csodálni tudom a szerzőt a benne rejlő erőért, hiszen tényleg hihetetlen mennyiségű nehézséggel kellett szembenézni, és ezek közül csak egy volt a sztómazsák. Ugyanakkor nagyon fontos elmondani azt is, hogy a szeretteinek milyen óriási köszönet jár, hiszen az első rák esetében szó szerint az édesanyja mentette meg az életét, akit aztán a Covid vitt el évekkel később. Szinte már el is felejtettem a világjárványt, szomorú volt felidézni azokat az időket, én szerencsére akkor nem veszítettem el senkit, de Szentesi Évával együtt sok család élt át óriási traumákat, és ezúttal sem hallgatott szemérmesen a szerző a szomorú részletekről. Szintén fontosnak tartom kiemelni, hogy az orvosok és az ápolók milyen áldozatos munkát végeznek, persze nem mindenki, vannak köztük kevésbé tiszteletre méltó emberek is, de összességében nagy szerencséje volt a szerzőnek, hogy mindig kiváló szakemberek kezébe került, akik mindent megtettek a gyógyulásáért. Nehéz könyv ez, bátraknak és lélekben erőseknek ajánlom, nagyon felkavar, de tisztára mossa a lelket, igazi katarzist ad, főleg azoknak, akiknek valamelyik családtagját ragadta el a rák.
A gyerekkortól napjainkig nagy utat járunk be a szerzővel, akinek a nagyapja szintén rákban halt meg, nem hallgatja el azt sem, hogy az édesanyja elhagyta őket kamaszkorában - majd akkor találnak vissza egymáshoz, amikor az első ráknál az anyuka hozzáköltözik és áldozatosan ápolja -, ahogyan azt is megtudhatjuk, hogyan alakult ki az igazi kötődés élete párjával (az édesanyja temetése után kerültek közel egymáshoz, milyen furcsa a sors).
Hónapokig tologattam ezt a könyvet, nem éreztem magam elég erősnek ahhoz, hogy elolvassam, azonban végül meggyőztem magam, hogy menni fog. Aztán amikor elkezdtem, nem tudtam abbahagyni, egy szép vasárnap reggelen szántottam az oldalakat, kibírtam sírás nélkül, de azért szorongatta a torkomat a zokogás. Mindvégig arra gondoltam, hogy bár erős embernek tartom magam, de sehol sem vagyok Szentesi Évához képest, aki háromszor nézett szembe a rákkal, és mindannyiszor ő győzedelmeskedett. Pedig az első alkalommal megmondták az édesanyjának, hogy semmi esélye sincs, ő azonban nem adta fel, és a rák hihetetlen módon eltűnt. Aztán pár év múlva visszatért, és akkor már nem élt az édesanyja, hogy segítsen, de mellette volt élete párja, aki végigküzdötte vele a nehézségeket. Pedig azokból volt bőven, és miközben összekapaszkodva küzdöttek a rák ellen, megélték a szerelmüket, mi több, el is költöztek álmaik falujába, és ma már két kutyát nevelnek. Azonban romantikára nem sok idő volt, itt tényleg minden a betegségről szólt, amelynek minden részletéről tudomást szerezhettünk, tényleg hihetetlen, hogy mindezt túlélte egy kapcsolat. Mert a szülő-gyerek kapcsolat elszakíthatatlan, de két szerelmes ember között már nem ennyire egyértelmű, hogy mit bírnak ki mindketten. Szentesi Éva hihetetlen szenvedéseket állt ki, de mégis boldog, mert megtalálta élete párját, akivel a kapcsolatát csak megerősítette a betegség, azonban a happy end még távol van, hiszen az epilógusból megtudhatjuk, hogy a rák még közel sem ért véget.
Bennünket is ugyanolyan derült égből villámcsapásként ért két évvel ezelőtt a diagnózis, mint a szerzőt huszonnyolc éves korában, nekünk esélyünk sem volt harcolni, de Szentesi Évának ez megadatott, ő pedig élt a lehetőséggel, és háromszor is győzedelmeskedett a betegséggel szemben. Óriási fájdalom volt végigolvasni, mitől menekült meg édesapám azzal, hogy idejekorán elragadta a rák, nem szenvedett, nem volt kemó, sem más förtelmek, egyszerűen csak elaludt. A gyász első fázisai után már tudtam, hogy mekkora ajándék volt a sorstól, hogy megkímélte a szenvedéstől apukámat, azonban most szembesültem vele a maga rögvalójában, hogy mit kellett volna végigküzdenie neki és a családnak. Mi lett volna ha nem létezik, ezért már soha nem tudjuk meg, hogy lett volna-e benne és bennünk elég erő, hogy legyőzze a rákot, de örülök, hogy a szerzőnek sikerült, és nagyon drukkolok neki, hogy véglegesen megszabaduljon a betegségtől és végre boldogan éljen szerelmével, amíg csak lehetséges. Sok szó esik a halálról ebben a könyvben, itt tényleg nem létezik tabu, és azt sem titkolja a szerző, hogy hiába nézett már sokszor szembe az elmúlással, mégis nagyon félti az életét, mert szeret élni. Nagyon meg kell acéloznia magát annak, aki nekiáll ennek a kötetnek, de megéri, mert a rengeteg fájdalom mélyén katarzisra lel.
A ráktól mindenki fél, ahogyan a haláltól is, éppen ezért mindkét téma tabusítva van. Szentesi Éva azonban fittyet hány a tabukra és kendőzetlenül leírja, mi vár arra, aki szembeszáll a rákkal. Nincs itt semmi szépítés, a legapróbb részletekig bevonásra kerülünk a nehézségekbe, együtt járunk a szerzővel a kórházak végtelen sokaságába, együtt bizakodunk és reménykedünk, és szakad meg a szívünk a sok fájdalomtól. Az egészségügyet mindenki szidja, ezért jó érzés volt olvasni, hogy igenis vannak még jó orvosok és ápolók, akik mindent megtesznek a betegért, a szerző számára is hatalmas áldás volt a Kia nevű orvos, aki végigkísérte őt mindhárom betegségén keresztül. Noha tudtam, hogy most az írónő viszonylag jól van, azért végigszurkoltam a könyvet, igazi érzelmi hullámvasút volt, ami egy magamfajta racionális közgazdász számára iszonyúan megterhelő, mégis úgy érzem, szükség volt arra, hogy elolvassam ezt a kiváló könyvet. Kellett a gyászidő ahhoz, hogy a kezembe tudjam venni a kötetet, és szembe tudjak nézni a rákkal, minden tiszteletem Szentesi Éváé, aki hihetetlenül tud küzdeni, és akire rengeteg fájdalmat mért a sors, mégis mindvégig fel tudott állni minden nehézség után. Óriási életerő, őszinteség sugárzik a sorokból, a szerző nem titkolja, hogy neki is voltak nagyon nehéz napjai és korszakai, de végül győzött, és nagyon remélem, hogy soha többet nem tér vissza hozzá a betegség. Katartikus erejű könyv, amelyet mindenkinek ajánlok, akinek van ereje szembenézni a betegséggel és a tabukkal.
10/10
A könyvet az Open Books kiadó jóvoltából volt lehetőségem elolvasni.
