Köztes úton. Eddig két dologban voltam biztos Atillával kapcsolatban, az egyik, hogy Rómában éveket töltött el túszként, a másik pedig az, hogy egy pásztorfiú találta meg legendás kardját. Nos, mint kiderült, egyik sem igaz, és nem ez az egyetlen meglepetés Isten ostorával kapcsolatban. Pető Zoltán Atilláról szóló első könyve nagyon tetszett, nem volt kérdés, hogy elolvasom a folytatást is, és nem csalódtam, ismét egy kiváló történelmi regényt kaptam, ami tele van akcióval, érzelemmel, politikával és minden mással, ami jóvá tesz egy könyvet a műfajban. Mindvégig vártam, hogy mikor lesz túsz Rómában a főhős, de az utószóból kiderült, hogy ez valójában sohasem történt meg, mert nincs róla hiteles feljegyzés, ezért csak álmélkodtam, hogy milyen gyümölcsöző volt Aetius és Atilla szövetsége hadi szempontból. Galla Placidia római császárnőről (hivatalosan természetesen régens, mert a kor nem tűrt volna el egy nőt a trónon) is érdemtelenül feledkezett el a történelem, hiszen nagyon tehetségesen irányította a saját szempontjából a birodalom megmaradt részeit egy olyan korban, amikor már kezdett felbomlani a régi rend. Látszólag egy kevésbé érdekes időszakot ölel fel a regény, hiszen ebben a tíz évben Atilla még nem nagyúr, csak herceg, Rua nagykirály haláláig kell várnia, hogy testvérével együtt pajzsra emeljék, és itt ér véget a történet, vagyis az igazán jelentős hódítások csak a következő részben fognak megtörténni, azonban valójában egy nagyon is izgalmas korszakba nyerhettünk betekintést. A Római Birodalom még állt, bár erősen megosztott volt és két részre szakadt, de a régi fény még ha halványan is, de pislákolt, a hunok birodalma is épülgetett, Rua nagykirály egyben tartotta, de ahhoz, hogy igazán egyesítve legyenek a törzsek, már Atilla kellett. A herceg sokat csatázik, nézi, ahogyan nőnek a fiai, egyre tapasztaltabb és bölcsebb lesz, készül az uralkodásra, de még nem egyedül, hanem a testvérével Budával. Miközben zajlanak az események, a háttérben már érződik, hogy hosszú távon biztosan szembe fog kerülni mind Aetius-szal, mind Budával, de ez még a jövő, jelenleg még teljesnek látszik a béke és az egyetértés közöttük. Jól megírt alkotás, mindvégig fenn tudja tartani az érdeklődést, az egyetlen hibája talán az, hogy tipikus köztes rész, vagyis hiába várja az olvasó a világra szóló, nagy tetteket, azok még váratnak magukra. Remek választás a forró nyári napokra, mert elvisz egy másik világba, hömpölyög benne a szenvedély, és rengeteg tudásra tehetünk szert általa egy kevéssé ismert korról.

Aetitusnak segítséget kell kérnie Attilától Galla Placidiával szemben, a hun vezért eleget is tesz ennek, melynek eredményeként a római hadvezér átmenetileg meg tudja őrizni hatalmát, azonban a császárnő veszélyes ellenfél,  hamarosan ismét a hunokra szorul Aetius. Atilla is sokat csatázik, az idő telik, Rua nagykirály élete a vége felé közeledik, zajlanak az események...

Atilla nagy kedvencem, sokat olvastam felőle, még egy operát is megnéztem róla, pedig nem szeretem a műfajt, de annyira érdekel a hunok kiemelkedő vezérének az élete, hogy minden lehetőséget megragadok ahhoz, hogy újabb ismereteket gyűjtsek róla. Éppen ezért nagyon kedvelem Pető Zoltán sorozatát, mert tényleg hihetetlen tudásanyagot tartalmaz, rengeteg kutatás előzhette meg a könyvírást, ráadásul a szerző védjegye a vallás kiemelkedő szerepe, amelynek köszönhetően sokat megtudhattunk ismét a hunok hitvilágáról. Egy nagyon érdekes korban járunk, a Római Birodalom csillaga kihunyó félben van - Aetius volt az utolsó nagy hadvezére -, a hunok egyre nagyobb teret nyertek, de rajtuk kívül még számos népcsoport is küzdött a hatalomért, egy folyamatosan forrongó földrajzi egységen zajlottak a küzdelmek, és egyáltalán nem volt biztos, hogy ki fog nyerni. Atilla pontosan látta, hogy a hunok el fognak veszni a történelemben, ha nem lesz egy erős vezető, aki összefogja őket, de talán még önmaga sem hitte el teljesen, hogy őt szemelte ki a sors erre a szerepre, egészen addig, amíg meg nem találta nevezetes kardját. Ahogyan már említettem, én egészen eddig úgy tudtam, hogy egy pásztorfiú lelt rá a kardra, azonban a szerző dramaturgiai okokból úgy döntött, hogy nála bizony Atilla maga találja meg, és ezzel lesz saját szerencséjének a kovácsa. Először meglepődtem a fordulaton, aztán rájöttem, hogy mennyire jó döntés volt ez, hiszen kifejezte a leendő uralkodó tudatosságát és erejét. 

Atilla sokat változik ebben a részben, bölcsebb lesz és sok tapasztalatot szerez, ami nem jelenti azt, hogy kiveszett volna belőle a szenvedély, egyszerűen csak tanul és figyel, egyre inkább hisz magában és abban, hogy nagy dolgokra rendeltetett. Nagy csatákat vív és fényes győzelmeket arat, azonban még nem saját magának, hanem Rua nagykirálynak, aki azonban egyre öregszik és gyengül, lassan el kell döntenie, hogy kire hagyja birodalmát. Nem kérdés, hogy ez a feladat Atillát és Budát illeti, akik egyelőre megegyeznek a közös uralomgyakorlásról, azonban a következő részben biztos vagyok benne, hogy nagy csatát láthatunk kettejük között a hatalomért. Aetius is tisztában van azzal, hogy nagy tettekre képes, azonban szembe kerül Galla Placidiával, aki nagyon kemény ellenfél, és előbb-utóbb ismét rá kell szánnia magát arra, hogy a hunoktól kérjen segítséget, aminek természetesen ára van, többek között az, hogy a fiát túszként át kell adnia nekik. A római hadvezér 15 évet töltött el a hunok között túszként, és ez nem múlt el nyomtalanul, egyrészt testvéri kapcsolat fűzi össze Atillával - éppen ezért lesz nagyon érdekes a következő részben a kettejük párharca, ami elkerülhetetlen -, másrészt pedig folyamatosan küzd azért, hogy római identitását megőrizze.

Ebben a macsó világban látszólag a hölgyeknek nem osztottak lapot, azonban két nő, Ajhatun, a látó és Atilla első felesége bebizonyítják, hogy bizony őket sem kell leírni. Ajhatun különleges képességével vív ki magának tiszteletet és félelmet, a katun pedig éleslátásával és lovas és vadásztudásával egyenrangú társa lesz egyre emelkedő férjének. Atillát ebben a részben inkább filozofikusabb oldaláról ismerhetjük meg, azonban nem kell aggódni, akad itt csata bőven, a leendő nagyúr már mutogatja oroszlánkarmait, de még okosan a háttérben, Rua nagykirály mögött végzi csendben tevékenységét, tanul és figyel. Egy köztes részt mindig nehéz megírni, hiszen az újdonság varázsa már tovatűnt, a nagy tettek pedig még váratnak magukra, azonban Pető Zoltánnak sikerült a bravúr, egy érdekes és emlékezetes könyvet tett le az asztalra, amely a saját műfajában kiemelkedő minőséget képvisel. Nagyon várom már a folytatást, magasra tette a lécet a szerző, de én biztos vagyok benne, hogy a következő rész is ugyanilyen magas színvonalú lesz, és végigkövethetjük, hogyan lesz Atillából igazi nagy király. Jó könyv volt, nagyon tetszett, sokat tanultam a korszakról, miközben kiválóan szórakoztam, mindenkinek csak ajánlani tudom, hogy olvassa el.

9/10

A könyvet a Hitel kiadó jóvoltából volt lehetőségem elolvasni.