Árnyfödte tündérvilág. Amikor a folklór találkozik a fantasyval, akkor különleges dolgok történnek. Basa Katalin sorozatának első részét imádtam, alig vártam, hogy érkezzen a folytatás. Nos, nem csalódtam, egy remek könyvhöz volt szerencsém, amely azonban egy fokkal halványabbra sikeredett a zseniális előző résznél. Nem hiányoztak a nagy csaták, a különleges lények, ráadásul most a rejtélyes Erdélyben jártunk, amely már önmagában mesés hely, nem volt nehéz feltölteni fantáziával az ott született történeteket, tündérek földjén zajlottak az események, azonban nagyon hiányzott belőle egy kelpie-hez hasonló szereplő, amely miatt örökre emlékezetes marad a történet. A szerző nem fogta vissza magát, kieresztette végtelen fantáziáját, rengeteg gyerekkori mesére ismerhettünk rá, tiszteletét tette Baba Jaga, sőt, még egy garabonciás is megjelent, az immár szokásos táltosok és tündérek mellett. Pergő volt a történet, nem hiányzott a szerelmi szál sem, ezúttal azonban nem Wesselényi Miklós állt Lonka oldalán, hanem Csongor, akit az előző résszel ellentétben határozottan megkedveltem, a táltostűz verhetetlen, ahogyan a táltosok is meglehetősen dögösek voltak, én nem tudom, hová fogja tudni majd fokozni ezt az író a következő részben, de szurkolok neki. A szerelmi háromszög szintén csak a harmadik felvonásban fog kicsúcsosodni, azonban Csongor és Lonka kettőse így is felizzította az amúgy is villámló erdélyi eget és földet, ismét összecsapott a jó és a rossz, nyilván nem kérdés, hogy kinek a győzelmével, mégsem volt egyetlen pillanatra sem kiszámítható a történet, letehetetlen a könyv, azonban fájóan hiányoztak belőle a nagy szócsaták, amelyek az első részben elsöprő erejűek voltak. Mindent összevetve egy kiváló fantasyhoz van szerencsénk, amelyet mindenkinek csak ajánlani tudok, de felhívom a figyelmet az első részre, amelyet nem lehet elégszer elolvasni, és amelytől csak egyetlen fokkal tér el ez az alkotás.

Wesselényi Miklóst még mindig átok köti Erikához és a gyermek Titihez, ezért nem tud Lonka segítségére sietni, aki feladatot kap Tündér Ilonától, el kell mennie Erdélybe, egy Bakator nevű faluba, és át kell adnia egy üzenetet a helyi tündéreknek, akik az ellen küzdenek, hogy aranybánya nyíljon a településen. A helyszínen Lonka találkozik Csongorral, és hamarosan kiderül, hogy magával Baba Jagával, minden boszorkányok ősanyjával kell megküzdeniük...

Lonka sokat fejlődött az első részhez képest, bölcsebb és okosabb lett, és egyáltalán nem mellesleg egyre jobban tudja használni tündérerejét. Még mindig tartja azt a jó szokását, hogy nem tart démonszolgákat, ezért amikor egy ősi kard következtében egy tenguhoz, azaz japán varjúdémonhoz lesz szerencséje, inkább barátként tekint rá, aki a kezdeti ellenérzések után egyre inkább megkedveli úrnőjét. A mesés lények csak úgy hemzsegnek a titokzatos Erdélyben, ahol a táltosoknak még külön orvosuk is van, és egyáltalán nem mellesleg hihetetlen varázserejük és óriási farkasaik. Mindez azonban kevés Baba Jaga ellen, akinek gonosz szövetségese akad az emberek között, egy garabonciás, aki egyáltalán nem mellesleg Csongor nagybátyja. A garabonciásokról nem tudtam semmit, ezért kíváncsian figyeltem, mire képes Petur, és ki gondolta volna, hogy kígyóháton tud lovagolni, és mindenféle gonosz bűbájra képes. De a táltosokat sem kell félteni, a táltostűz félelmetes fegyver és hihetetlen élmény, arról nem is beszélve, amikor Csongor bikává változva veszi fel a harcot nagybátyjával. És akkor a tündérekről még nem is beszéltem, akik szintén nem mindennapi harcosok, és bár alapvetően a táltosok ellenfelei, most bizony össze kell fogniuk, ha le akarják győzni Baba Jagát.

Mindig meglepődök azon, hogy ebben a sorozatban a tündérek csak szépek, de nem mindig jók, még Tündér Ilona sem egyértelműen pozitív szereplő, habár a jók és a rosszak egyértelműen lehatárolhatóak, és persze, mint minden mesében, csakis a jók győzhetnek végül. Addig azonban még nagyon sok minden történik, sokszor állnak bizony vesztésre a jók, a rosszak nagyon erősek, a csaták látványosak és időnként félelmetesek közöttük, és rendkívül fantáziadúsak. A harcok közepette azonban van idő egy kis romantikára és némi szócsatára is, habár ez utóbbiak közel sem olyan szikrázóak, mint az előző részben. Csongor és Lonka szép pár lenne, azonban ugye ott van Wesselényi Miklós, ki tudja, mi lesz még ebből, majd a harmadik részben - ami remélem, minél előbb elkészül - kiderül, addig pedig itt marad nekünk egy kedves romantikus szál, lehet drukkolni a fiataloknak, hogy összejöjjenek végre. De nem nagyon van idő sajnos az érzelmes jelenetekre, nagyon gyorsan zajlanak az események, Baba Jaga gonoszságát meg kell állítani, bármilyen áron, és nem kímélik magukat ez ügyben sem a táltosok, sem a tündérek, és persze Lonka sem.

A mese akkor jó, ha fenn tudja tartani a figyelmet, ebben nincs is hiba, pislogni sem mertem, nehogy lemaradjak valamiről, nem is tudom, mikor csapott át fantasyba a könyv, nagyon elmosódik a határ a két műfaj között, mégis tökéletesen működik a történet. Az erdélyi folklór remekül működik ebben a varázslatos sztoriban, a japán varjúdémon pedig a hab a tortán - de tényleg nem ér fel az első rész kelpie-jéhez sajnos - , sokat lehet tanulni a népmesékről, ahogyan Baba Jagáról szerzett gyermekkori ismereteim is a felszínre törtek. A sok mesés elemet a szerző fantáziája és jó tolla szőtte egybe, a sorozat remek, tényleg csak egy fokkal marad el ez a rész a felejthetetlen első felvonástól, ami azt jelenti, hogy a saját műfajában egy kiemelkedő alkotásról beszélünk. Lonka mindig is nagy kedvencem volt, de ennek a résznek az igazi sztárja Csongor, akit az előző résszel ellentétben nagyon is meg lehet kedvelni, egy nagyon erős táltosról van szó, aki mindent megtesz, hogy megvédje az embereket, ő maga a megtestesült jóság, nem csoda, ha Lonka vonzódni kezd hozzá. Aki egy jó kis fantasyra vágyik, az megtalálta, amit keresett, ráadásul gyermekkora mesehőseivel is találkozhat, egy kiválóan megírt történetben, amelyet mindenkinek csak ajánlani tudok.

9/10

A könyvet a Hitel kiadó jóvoltából volt lehetőségem elolvasni.