Maradandó egypercesek. Nem vagyok egy nagy novellafogyasztó (jobban szeretem a regényeket), azonban már annyi szépet és jót hallottam Rényi Ádámról, hogy kíváncsi lettem, és úgy döntöttem, elolvasom legújabb könyvét. Nem vártam semmit, éppen ezért jól meglepődtem azon, hogy mennyire tartalmasak ezek a nagyon rövid novellák, és mennyire bemutatják a mai magyar rögvalót. Nem csoda, hogy ennyire népszerű a szerző, hiszen valóban értékes szöveget szállít a számunkra, amelyben esszenciálisan olyan drámák találhatók, hogy párját ritkítja. Abszolút kedvencem volt a címadó Várólista, ami tűpontosan mutatja be a kórházak valóságát, nyilván némi túlzással, de az üzenet átjön, nagyon hosszúak a várólisták, és ez akár életbevágó probléma is lehet. De nagyon tetszett A pizza is, amely megmutatja, hogyan változtat meg egy életet egy emberi gesztus, de sorolhatnám mindegyiket, mindenből vittem magammal valamit. Talán ez a titka a sikernek, hogy magunkra ismerünk a kis novellákban, amelyek az életből merítenek, és csak annyira túlozzák el a valóságot, hogy kiemeljék a mindennapok szürkeségéből, de attól még úgy érezzük, közünk van hozzá, tükröt mutat és elgondolkodtat. Hiszen saját kis életünk is ilyen apróságokból tevődik össze, amelyek azonban mégis nagy dolgokat hordoznak, végülis kiderül, hogy mennyire fontosak ezek a pillanatok az életben. Legyen az egy karácsonyi zserbó, palackvisszaváltó automata, vagy bármi, ami része az életünknek, és sokszor bele sem gondolunk, mennyire fontosak ezek a dolgok. Jómagam egyedül élek, éppen ezért nagyon beletalált a magányról szóló novella, de megérintett az Anyák napja is, dacára annak, hogy nincs gyerekem. Kár, hogy ilyen rövid ez a novelláskötet, olvastam volna még, annyi érdekes és értékes tartalmat hordoz ez a 200 oldal. Már az első írás magasra teszi a mércét, amit szinte mindvégig meg is tart, csak egy-két halványabb darab található a könyvben, de ezek is nagyon jók, úgyhogy nincs oka panaszra az olvasónak. Mindenkinek csak ajánlani tudom, elsősorban a novellarajongóknak, de akárki különleges olvasmányélményre tehet szert általa.

Rényi Ádámnak ez már a sokadik novelláskötete, és nagyon kedveli az olvasóközönség az írásait, most már én is tudom miért: a maguk rövidségében sorsdrámákat hordoznak, mégis közérthetőek és mai írások. Mindennapjainkra reflektálnak ezek a szövegek, tükröt tartanak elénk, amelybe nem mindig jó érzés belenézni, de a lelkünkig ér el, átmos, vagyis katarzist ad.

Olvastam már Rényi Ádámtól, de a 20 év! a musicalfüggésem miatt került a látómezőmbe, nem a szépirodalom miatt. Már akkor feltűnt az emberközpontúság és a drámaérzék, de még sok idő kellett, amíg rászántam magam a novellákra, hiszen, ahogy már említettem, nem az én műfajom. Végül győzött a kíváncsiság, és milyen jól tettem, mert most sokkal gazdagabb lettem szellemi és lelki értelemben. Nagyon tartalmas írásokat olvastam, amelyek a maguk rövidségében időnként zseniálisak, de mindvégig megtartanak egy magas szintet. Szívbe markolóak és lelket rázók ezek a szövegek, amelyek a hétköznapiságukkal hódítanak. Tényleg döbbenet, hogy mennyire meghatározó pillanatokat mutatnak meg teljesen átlagos életekből, és ezek mennyire fontosak tudnak lenni a saját kis sorsunk szempontjából nézve is. Abszolút mai témákat feszeget a szerző, és nem is könnyűeket, hiszen megjelenik a kórházak problémája, a fedél nélküliség, a zaklatás és megannyi más témakör, amelyekről nem jó hallani, de mégis fontos beszélni róluk. Mégis alapvetően az emberi sorsokról szólnak ezek a kis egypercesek, néha egy egész életet belesűrítve egy-két oldalba. Úgy alakult, hogy elsősorban férfiakról szólnak a sztorik - kivéve egy páros novellát, amely ugyanazt a helyzetet mutatja be férfi és női szempontból - , de ez egyáltalán nem zavaró, nincs bennünk semmi macsóizmus, teljesen átlagos emberek sorsáról olvashatunk, amelyek közül különösen megrázó az a történet, ami arról mesél, mi történik, ha valaki otthon felejti a mobiltelefonját, és rácsodálkozik a világra.

Jómagam már régen gyakorlom a digitális detoxot, csak akkor és arra használom a mobiltelefont, amire muszáj, de nekem is volt olyan korszakom, amikor magával ragadott ez az eszköz, ezért nagyon megérintett, az arról szóló történet, amely a telefon otthon felejtéséről szól. Kis sztori, mégis katartikus erővel bír, hiszen lássuk be, mindannyian inkább a telót pörgetjük, ahelyett, hogy odafigyelnénk a bennünket körülvevő világ kis csodáira. Ez a novella csak egy a lélekig hatoló írások közül, amelyből számtalan készült, de nem elég sajnos, nagyon rövidke ez a novelláskötet, jólesik beleburkolózni ezekbe a történetekbe, dacára annak, hogy nagyon is drámaiak. Az is nagyon megrázó például, amikor egy szeretőhöz végre odaköltözik nős szerelme, és rádöbben arra, hogy mennyire másmilyen vele a mindennapok szürkesége, mint a korábbi időszak izgalma. Sokféle szempontból ismerhetjük meg a férfilétet és lelket, nem mindig pozitív módon - legjobb példa erre az Anita eltűnt, amelyben egy férfit annyira elfoglal a játék, hogy egyáltalán nem figyel oda a nőre - , de mindig érdekesen és egyáltalán nem bántó módon. A kávéházi beszélgetésben pedig szóba kerül a politika is, de csak olyan szinten, ahogyan a mindennapi szóváltásokban is, nem ítélkezik az író, pusztán megmutatja a jelenséget. Ezek a kis szösszenetek olyan esszenciálisan drámaiak és annyira hétköznapiak, hogy nagyon megkedveltem őket, kíváncsian várom a szerző következő alkotását a műfajban (és persze színházi témakörben is).

Rényi Ádám prózája nem véletlenül ennyire kedvelt az olvasók körében, tud valamit, amit nagyon kevesen a kortársak közül: esszenciális drámát bemutatni néhány oldalban. Mellbe vágja a sorokat néző ember lányát, hogy mennyire beletalál a lényegi mondanivalóba ez a pár oldalas szöveg, katarzist ad és átmossa a lelket. Nincsenek nagy szavak és nagy dolgok, a mindennapi sorsok és élethelyzetek kerülnek bemutatásra, mégis úgy érzi az olvasó, hogy valami fontosat kapott, amit magával tud vinni a mindennapjaiba, ami felemeli a lelket. Tragikus sorsokat látunk, mégis van valami otthonosság ezekben a történetekben, hiszen bármelyikünkkel megtörténhet, nyilván kicsit kikarikírozva, de mégis átlagos életeket mutat be a szerző. És lássuk be, ritkán gondolunk bele abba, hogy életünk elsőre nem fontosnak tűnő pillanatai valójában mennyire meghatározóak, és persze a végén kiderül, hogy a legfontosabb a család, és mennyire tud fájni a magány. Nem rágja a szánkba a mondanivalót az író, mégis megértjük és átérezzük a történeteket, amelyeket nem mindig öröm olvasni, sőt, nagyon tudnak fájni, mégis jó érzés, hogy katarzist adnak, hiszen oly ritka vendég ez mostanában. Összességében egy nagyon jó novelláskötetet kapunk, ami a maga rövidségében is katartikus élményt hordoz, érdemes rászánni az időt, mert sokat tud adni.

9/10

A könyvet a 21. század kiadó jóvoltából volt lehetőségem elolvasni.