Koppány Tímea harmadszor is elkalauzol bennünket Ammerúnia zavaros mocsaraiba, ahol hőseink legfőbb gondja, hogy mit egyenek vacsorára, és hogy túlélik-e az éjszakát. Avagy Hastur már megint hihetetlen kalandokba keveredik, amibe a barátait és az ellenségeit is magával rántja. A Tóúrnő bajnoka rátesz még egy lapáttal mindarra, amit a Ködcsempész (ITT írtam róla) és a Kristálytolvaj (ITT olvashattok róla) lapjain végigélhettünk. A grimdark, a humor és a cselekmény elvetemültebb lett, ami még mindig jól áll a történetnek, viszont néhol a lendület rovására megy.

Hastur Mendalla révbe ért, szó szerint. Félistenként és jámbor folyami révészként végre megérdemelt pihenését élvezi, ám közben mit sem sejt az ellene fortyogó indulatokról. Baar-Lavaart, a hírhedt nekromantát nem olyan fából faragták, hogy futni hagyja a kóborlót, aki túljárt az eszén, ezért hát ördögi bosszút forral. Galád terveihez hathatós segítői akadnak két démoni lánytestvér személyében, kiknek lelke sötétebb még a Dhun-Unn ezerszer átkozott ingoványánál is…

Baar-Shagŷr kárhozott vidékére új hősökkel térünk vissza, kiknek foga Hastur Mendalla, a vén csavargó szurtos bőrére fáj. A sorozat harmadik kötete egy minden eddiginél zúzósabb kaland krónikája, melyben tovább épül, szépül és bővül ez a szentségtelen tartomány.

A bejegyzés további része spoilert tartalmazhat!

A Tóúrnő bajnokán érződik, hogy egy sorozat többedik kötete, mert a szereplők ismerősként köszönnek vissza, a történetszálaik pedig folytatódnak, miközben Baar-Shagŷr világát is jobban megismerjük. Míg a Kristálytolvajt akár a Ködcsempész nélkül is el lehetett kezdeni, mert minden alapot megadott, hogy érthető legyen, addig itt már érezhető, hogy a kötet teljes megértéséhez és élvezetéhez szükséges az előzőek ismerete.

Ahogy említettem, zömében a megszokott szereplők köszönnek vissza, viszont vannak új karakterek is, akiket csattanós kezdéssel vezet be a szerző. A nyitó jelenet Baar-Lavaar házában fejejthetetlen. A két tündérhercegnő, Dzyzar és Nifue belépője szerintem szürreálisan vicces. Többször is elolvastam ezt a részt, mert kiváló nyitásnak tartom. Egyszerre meghökkentett és megnevetetett (vagy húsz percig abba sem hagytam).

És ez egy darabig, körülbelül a közepéig ilyen szinten is folytatódik. De sajnos aztán a közepén eljött az a pont, amikor majdnem letettem a könyvet, mert elfogyott a lendület és leült a szöveg. Körülbelül az erdő leégése után. Visszagondolva már az elejétől érződött a köteten némi túlírtság, de eddig a pontig a történések és a karakterinterakciók ellensúlyozták és leplezték is a dolgot. Viszont innentől kezdve vagy ötven oldalon át némiképp vontatottá válik a szöveg, és nagyon nehezen haladtam vele.  Kár, mert utána újra beindul a kötet, és a végéig hozza a nyitány kiemelkedő színvonalát. Nehéz lenne megmondani, mi történhetett a közepén, mert látszik, hogy ez a kötet is szívvel-lélekkel íródott. De ebben az esetben érvényes a mondás, hogy a kevesebb néha több, talán egy kicsit meg kellett volna húzni.

Azonban Ammerúnia világában barangolni még mindig szórakoztató. A történet pihenten beteg, a humor többnyire ül, a karakterek pedig maximálisan szerethetőek minden gáncsukkal, tökéletlenségükkel és nem mindennapi viselkedésükkel együtt. Ráadásul a kaland a középtáji botlás ellenére még mindig kikapcsol, és élvezetes szórakozást nyújt.

Összességében A Tóúrnő bajnoka minden vontatottság és túlírtság ellenére remek lezárást nyújt. Talán kevesebb oldalon, feszesebbre véve még jobb lehetett volna.

Ajánlom az eddigi kötetek rajongóinak, mert ezt is szeretni fogják.

7/10

A kötetet a szerző jóvoltából volt lehetőségem elolvasni.