Kegyetlenül jó történelmi regény. Mindig öröm egy új tehetséget felfedezni kedvenc műfajomban, és Reggő Dániel tényleg megérdemli a méltatást, hiszen nem hétköznapi alkotást adott ki a kezéből. A történelem szerelemesként az Árpád-ház a kedvencem, és mindig pikánsnak tartottam, hogy a szent királyok sora bizony Vazul véréből származik. Nem sok könyv foglalkozik a Vazul-fiakkal, ezért nagyon megörültem, amikor megláttam a címet, azonnal tudtam, hogy nekem ez kell, ráadásul gyönyörű a borító, az élfestés nemkülönben. A szép külcsíny értékes belbecset takar, azonban elsősorban erősebb idegzetűeknek ajánlom, mert nagyon valósághűen festi le ezt a kegyetlen időszakot, van itt minden, királyvakítások sora, véres csaták, ugyanakkor egy nagyon izgalmas korszakba nyerünk betekintést egy érdekes szemszögből, hiszen Zotmund, a viking harcos szemével látjuk a Vazul hercegek és az ország sorsát. Ekkor voltak az utolsó nagy pogánylázadások, és ekkor dőlt el, hogy hazánk végképp a keresztény utat fogja járni, azonban addig még rengeteg vér elfolyt, nem ment könnyen a sorskerék irányba állítása. Külön pikantériája a dolognak, hogy a legidősebb Vazul ivadék, Levente pogány volt, az ő nagyon izgalmas karakteréről is nagyon sok mindent megtudhatunk, hiszen lemondott a koronáról, és mindvégig öccsét, Andrást támogatta, azonban lelkében mindvégig komoly harc folyt a régi és az új vallás között. A testvérek közötti dinamika a legfőbb mozgatórugója a történetnek, a legkisebb testvér, Béla csak a történet végén jelenik meg, de mivel ez egy regényfolyam első része, biztosan találkozunk még vele, már csak azért is, mert az ő fia volt László király. Az sem köztudott, hogy András hercegnek viking - pontosabban varég - testőrsége volt, az ő vezérük volt Zotmund, aki egy világot járt ember volt, végigharcolta a világot, és nem kímélte magát új urai védelmében sem. Jól megírt regény, amelyből süt a tehetség, egy új hang a történelmi regény műfajában, akiről biztosan sokat fogunk hallani még. Nagyon tetszett, kíváncsian várom a folytatást.

1046-ban járunk, a magyaroknak elege lett Orseolo Péterből, és behívták az országba a Vazul hercegeket. Levente és András el is indul meghódítani a trónt, közben egy tengeri csatában találkoznak Zotmunddal, aki hamar a testőrcsapat vezetője lesz, és mindent megtesz, hogy a trónkövetelők sikerrel járjanak. Azonban az út hosszú, véres és kegyetlen...

Sokat olvastam az Árpád-házról, és mindig érdekesnek találtam, hogy Szent István halála után (Orseolo Péter és Aba Sámuel után) a megvakított Vazul fiai kerültek a trónra, és egészen 1301-ig az ő utódai uralkodtak. Természetesen tudtam a Vata-féle pogánylázadásról, és Gellért püspök mártírhaláláról, de nem sok ismeretem volt a szerintem legizgalmasabb szereplőről, Leventéről. Ő volt a legidősebb testvér, neki járt volna a trón, azonban ő lemondott róla, mert nem akart megkeresztelkedni, ő bizony pogány maradt, és tudta, hogy a jövő a keresztény királyé, aki nem ő, hanem András. Mindvégig támogatta az öccsét, sok csatát vívtak meg együtt, azonban végül mégis sok minden elválasztotta őket. Levente sorsa tragikus - nem tudjuk, hogy tényleg úgy halt meg, ahogyan a regényben ábrázolja a szerző, de akár így is történhetett - , de összességében mégis az ő karaktere a legérdekesebb a történetben, annyi mélysége van. A sorban utána mindjárt Zotmund következik, a viking - vagy varég - harcos, aki a Konstantinápolyban történtek miatt nem kerülhet soha a Valhallába, és ezzel együtt kell élnie, ő azonban nem keseredik el, teszi, amihez a legjobban ért, csatázik. Azonban a medvetermetű embernek nemcsak a karja erős,  a szíve is a helyén van, és az esze is jól forog, így gyorsan magasra jut a hercegek szolgálatában. Bejárja a világot, egy ponton még szülőhazájába is visszajut, ahol azonban szembesülnie kell azzal, hogy családja már nem él, egyedül maradt a földön. És még akkor is talál magának új célokat, teljes szívével és minden tapasztalatával szolgálja a hercegeket, rengeteg kalandot és csatát él át, miközben az ő szemével is látjuk, mennyire nehéz békét teremteni az országban.

A hercegek, amikor megérkeztek az országba, engedték a pogányoknak, hogy újra régi hitük szerint éljenek, azonban egy idő után láthatóvá vált, hogy ez az út nem járható, és véget kellett vetni ennek a lehetőségnek. Az eredmény a Vata-féle pogánylázadás volt, amelyet a hercegek végül véresen levertek. Nagyon hosszú volt az út a koronáig, rengeteg csatát kellett megvívni, sok döntést kellett hozni, amelynek hatásaival szembe kellett nézni. Nem volt könnyű András helyzete sem, de az igazán nehéz dolgokkal Leventének kellett megküzdenie, szomorú, hogy a hercegek kezdetben meginghatatlannak tűnő együttműködése végül azzal zárult, hogy az idősebb fiú otthagyta az udvart. A pogányság és a kereszténység közötti harc vége csakis tragikus lehetett, és ennek a drámaisága Levente sorsában mutatkozott meg igazán, aki az utolsó pogány Vazul-herceg volt. András végül megkapta a koronát, és neki is állt egyesíteni az országot, azonban nem volt fiúgyermeke, ezért hazahívta Béla fivérét, akinek már volt fia. És itt ért véget a történet, amelynek folytatását attól eltekintve nagyon várom, hogy természetesen ismerem a történelmet, de biztos vagyok benne, hogy a szerző meg fog tudni lepni, és újabb izgalmas karakterekkel és kiválóan szőtt történettel fog megajándékozni.

Nehéz hibát találni ebben a könyvben, talán csak azt tudnám kiemelni, hogy kicsit túl sok a teátrális jelenet, de ennél többet tényleg nem tudok felróni a szerzőnek, akinek tényleg hihetetlen tehetsége van a műfajhoz, gyönyörűen ír, mindvégig fenn tudja tartani a figyelmet és kiváló a karakterábrázolása. Rengeteg kutatás állhatott a könyv mögött - amelyről a könyv végén olvasható függelékben és jegyzetekben alkothatunk képet - , hiszen ez a korszak nem annyira ismert, nincs is sok forrás hozzá, kellett az írói képzelet is a hiányzó láncszemekhez. Nagyon jó ötlet volt a viking harcost a történet középpontjába állítani, hiszen Zotmund egyrészt egy nagyon érdekes személyiség, másrészt pedig nemcsak a magyar eseményekről szerezhetünk tudomást általa, hanem kitekintést nyerhetünk a nagyvilágba is, és persze csodálhatjuk a nagy harcosok haditetteit is. Hiánypótló darab, a szerző ügyesen megtalálta a témát, ami érdekes és kevésbé ismert, az azonban már az ő tehetségét bizonyítja, hogy mit hozott ki belőle. Reggő Dániel egy jó író, ez egy jó könyv, én pedig nagyon várom a folytatást, amelyhez jól felrakta a lécet a szerző, de biztos vagyok benne, hogy meg fogja tudni ugrani, sőt, túl is fogja szárnyalni. Mindenkinek ajánlom ezt a kötetet, aki szereti a történelmi regényeket, de azt is javaslom, hogy acélozza meg a lelkét olvasás közben, mert ez bizony nem egy habos-babos leányregény.

9/10

A könyvet a Hitel kiadó jóvoltából volt lehetőségem elolvasni.