Van remény. David Attenborough egy csoda, 99 évesen is aktív, nemrégiben leszállított nekünk egy fantasztikus természetfilmet az óceánról, ami annak ellenére nagyon megérintett, hogy nem vagyok egy nagy környezetvédő. Éppen ezért, amikor megláttam, hogy érkezik a könyv, azonnal el akartam olvasni. Nem csalódtam, ez egy kiváló kötet, fontos mondanivalóval, gyönyörű képekkel és szép kivitelezéssel. Megdöbbentő, hogy mekkora pusztítást végzett az ember az óceánban, a jó hír az, hogy van remény, mert talán az utolsó pillanatban egyre több helyen alakítanak ki természetvédelmi területeket, 2022-ben nemzetközileg elfogadták, hogy az óceán 30%-a védelem alá kerüljön, és ezzel megkezdődhetett az óceán öngyógyító folyamata. Ez az arány nem tűnik nagynak, de ne felejtsük el, hogy az óceán mekkora területet fed le a Földön, ha így gondolunk rá, akkor ez már egy tetemes mennyiség, és jó kiindulási alap, hogy visszafordíthatóvá váljanak az eddigi pusztítás szomorú eredményei. Nos, ahogyan már hangsúlyoztam, nem vagyok egy nagy természetvédő, de aztán, hogy láttam, milyen lesújtó módon pusztul az óceán varázslatos világa az emberi tevékenységnek köszönhetően, nagyon örülök, hogy igenis van esély arra, hogy a sok évnyi pusztítás után győz a józan ész, és meg tudjuk menteni ezt a varázslatos élőhelyet. A könyv nyilván más, mint a film, nem képekkel, hanem szavakkal hódít, de így is átjön az üzenet, hogy mennyire fontos az óceán megóvása. Hogy mi magunk mit tehetünk ezért? Nos, erről nem esik szó, mert a nemzetközi egyezmények fontosságára hívja fel a figyelmet a szerzőpáros, de annyit biztosan, hogy tájékozódunk a témában, és teljes szívvel szurkolunk, hogy a természetvédők áldásos munkájának köszönhetően a gyerekeink is láthassák az óceán csodáit. Mert fantasztikus élővilág található a víz alatt, még nagyon mélyen is, kár lenne, ha eltűnne, és ezért "csak" annyit kell tennie az emberiségnek, hogy visszafogja az ipari mértékű halászatot, és megpróbál békében együtt élni az óceánnal. Ez nem tűnik nehéznek, hiszen a természet közelségében élő emberek tökéletesen tisztában vannak vele, hogy csak így tud működni a fenntartható élet a bolygón, de az emberiségnek még sokat kell tanulnia, hogy ezt az egyszerű, de nagyszerű alapvetést gyakorolja a mindennapokban. Ez egy kiváló könyv, ami rámutat arra, hogy milyen csoda az óceán, és reményt ad arra, hogy meg tudjuk őrizni utódainknak. Mindenkinek csak ajánlani tudom.

Hosszú útra indulunk az óceánban, megismerjük a korallzátonyokat, bepillantást nyerünk a mélység titkaiba, megnézzük a nyílt óceánt, a kelperdőt, a sarkvidékeket, a mangroveerdőket, az óceáni szigeteket és fenékhegyeket és a Déli-óceánt. Természeti kalandra fel!

A filmből beleégett a retinámba a kép, ami a fenékkotró hajók után marad az óceánban: az egykor virágzóan sokszínű és életteli helyszínek helyén csak a szürke por látható. Persze tudjuk, hogy pusztítjuk az óceánt, de egészen más látni, hogy mi marad a hajók tevékenysége után az óceán mélyén. Mélyen megrendített, hogy mekkora a pusztulás, és mennyi csodálatos, idilli hely válik semmivé pillanatok alatt. Teljesen letaglózott a látvány, tényleg csak annak tudtam örülni, hogy van remény, hiszen sorra épülnek-szépülnek a természetvédelmi területek, az óceán regenerálódó képessége pedig fantasztikus, így minden esély megvan arra, hogy gyerekeink is láthassák a csodáit. Mert az óceán tényleg gyönyörű, az a sokféleség, a rengeteg szín és élet, amit tartalmaz, tényleg borzalmas lenne, ha örökre eltűnne. Nagy dolog, hogy talán az utolsó pillanatban észhez tért az emberiség, és vállalta, hogy az óceán 30%-át megóvja, nyilván az lenne a legjobb, ha a teljes felületén tenné ezt, de egyszer mindent el kell kezdeni. Nem vagyok álszent, tudom, hogy szükség van a halászatra, de talán nem olyan ipari kegyetlenséggel kellene művelnünk, mint ahogyan mostanában főként tesszük. Nagyon jó érzés tudni, hogy már vannak az óceánban olyan helyek, ahol a természetvédelem az első, és ahol tanulja az emberiség, hogy békében éljen a természettel, vagyis ne zsákmányolja ki az óceánt, hanem csak annyit vegyen el belőle, amennyire szüksége van. Az óceán meghálálja a lehetőséget, és már ilyen rövid idő alatt is látszik, hogy újrateremti saját magát.

Nem lettem természetvédő, azt meghagyom David Attenborough-nak, akit nagyon tisztelek sok évtizedes munkájáért, amellyel rengeteget tett a bolygóért a film eszközével. Eddig is figyelemmel kísértem a természetfilmjeit, de nem volt rám akkora hatással, mint az óceánról szóló. Nem tudom, mi ütött belém, de tényleg szíven ütött, amit láttam, pedig gyakran nézek természetfilmeket, és nincsenek illúzióim azzal kapcsolatban, hogy milyen pusztító hatást gyakorol az ember a bolygón. Lehet, hogy a korom az oka - 49 éves vagyok, túl vagyok már az első fiatalságomon - , és az, hogy jobban érdekel az engem körülvevő világ, mint ifjabb éveimben, de az biztos, hogy katartikus hatást gyakoroltak rám a képkockák. A könyv is sokat adott, rengeteg új információra tettem szert a témáról, de nyilván nem tudott akkora erővel hatni rám, mint a film, ezzel együtt lenyűgözve olvastam a sorokat, és szomorúan csuktam be, kár, hogy ilyen gyorsan véget ért ez a varázslatos utazás az óceán világába. Minden fejezet ugyanarra a sémára épül: bemutatja a régi időket, amikor még virágzott a helyszínen az élővilág, aztán megismerhetjük a sivár jelent, és felemeli a lelkünket, hogy új természetvédelmi területek születnek, melynek hatására újraszülethet a régi csodavilág.

Kinek ajánlom ezt a könyvet? Mindenkinek, aki látta a filmet, és elszomorította, hogy milyen pusztító tud lenni az emberi tevékenység az óceánban, és reményt szeretne kapni arra, hogy van megoldás a problémára. Ne legyenek illúzióink, ez egy nagyon halvány reménysugár, de mégiscsak esély arra, hogy a gyerekeink nem a szürke port látják az óceán alján, hanem egy élettel teli, színes és sokféle világot, amelyben minden szereplőnek megvan a maga helye és szerepe. A természet fantasztikus, tényleg csodálatos, milyen sokszínű élővilágot képes teremteni az óceán, és az is, hogy milyen viszonylag rövid idő után képes korrigálni a pusztítás okozta borzalmakat. Nagyon remélem, hogy sokáig lesz nekünk egy David Attenborough-nk, aki megmutatja nekünk ezeket a csodákat, és reményt ad nekünk, hogy bolygónk szépségei megőrzésre kerülnek az utódaink számára. Ez egy jó és szép könyv, amelyet minden szomorúsága ellenére jó olvasni, mert van benne happy end - vagy legalább annak az ígérete - , okosan szól az óceánt fenyegető veszélyekről, a lelkünkre hat és a szívünkből beszél, tenger alatti csodák világába vezet bennünket és kiragad minket a hétköznapok szürkeségéből. Olvassuk és higgyünk az óceán szebb jövőjében!

10/10

A könyvet a Park kiadó jóvoltából volt lehetőségem elolvasni.