Egyszerűen szép történet. Igazából nem sok mindenről szól, mégis benne van az élet esszenciája. Bécsben járunk, a 60-as években. Nem egy csillogó-villogó környéken játszódik a sztori, hanem egy nagyon is szegényes helyen, ide bizony nem a felső tízezer jár, ettől azonban még érdekes az életük. A kávéház olyannyira jellegtelen, hogy még neve sincs, azonban ennek ellenére összefogja a környéken élőket, igazi találkozóhelye lesz az embereknek, akikről egyre több mindent tudunk meg. Igazából nincs is igazi történet, életszilánkokat kapunk, amelyekből megismerhetjük a kávéház törzsvendégeinek sorsát, akiknek nincs könnyű élete, egyre nehezebben találják meg a helyüket az egyre jobban változó világban, többen lecsúsznak közülük, ne várjunk happy endet, mindezzel együtt jó beleveszni ebbe  a melankolikus hangulatba. Jó, mert be kell lassulni ahhoz, hogy értékelni tudjuk ezt a letisztult prózát, amelyben nincsenek felesleges szavak, látszólag nem történik semmi, valójában azonban nagyon fontos részleteket ismerhetünk meg átlagemberek életéből, és ezáltal közelebb kerülhetünk hozzájuk, bepillantást nyerünk egy régen letűnt korba, és eltűnődhetünk azon, hogy a mi világunk mikor fog beleveszni a múlt homályába. Nem vidám történet ez, mégis valahogy simogatja a lelket, nincsenek hatalmas drámák, mégis ott sír az élet az oldalakon, annak minden tragédiájával, de van ott szép és reményteljes is, mint ahogyan a valódi mindennapokban is. Nem lett fergeteges jókedvem az olvasás közben, de nem is vágott földhöz a történet, azonban mégis valami katarzisfélét éreztem a végén. Pedig tényleg nem történt semmi eget verő az oldalakon, minitörténetek sorjáztak előttünk egészen a végkifejletig, amelyek nagyon emberiek voltak, akár velünk is történhettek volna, ha akkoriban ott éltünk volna. És vajon mit fogunk gondolni néhány évtized múlva a mostani napjainkról? Amikor elvileg nem történik semmi különös, csak éljük a hétköznapjainkat, forog a sorskerék, az egyik nap egy kicsit jobb, a másik egy kicsit rosszabb, dolgozunk, élünk, intézzük a mindennapi dolgainkat. Tényleg ennyi lenne az élet? Vagy van mögötte valami több? Érdekes kérdések ezek, amelyekre azonban nem ad választ a szerző, azt magunknak kell megtalálunk önmagunkban.

Robert Simon a piacon dolgozott kisegítőként, egy napon azonban úgy dönt, hogy megvalósítja élete álmát, és nyit egy kávéházat. Nem könnyen indul be az üzlet, de aztán egy idő után kialakul a törzsközönség, és szépen lassan jövedelmezővé válik a kávéház, amelynek neve sincs. Telnek az évek, aztán egy napon rossz hírt kap Simon..

A történetet néhány sorban össze lehet foglalni, tényleg nem történik elsőre semmi különös az évek során, azonban ahogy belelátunk a törzsközönség életébe, egyre inkább kíváncsiak leszünk ezekre az egyszerű, ámde mégis mély mondanivalóval bíró sorsokra. Az én kedvencem a hentesmester volt, aki keményen dolgozik, próbálja egyben tartani elsőre nem túl boldognak tűnő családi életét, azonban egy parkbéli pikniken mégis szembesülünk azzal, hogy az ő élete a maga egyszerűségében milyen szép és értékes. Aztán ott van Mila, Simon segítője a kávéházban, akinek szintén nem könnyű sors jut, végül mégis megtalálja a párját egy bokszoló személyében, aki azonban sajnos egyre lejjebb csúszik, megható, hogy ennek ellenére mégsem hagyja el, hanem kitart mellette. Akadnak elsőre érhetetlennek tűnő szerelmi kapcsolatok is, amelyek közül van, ami tragédiába fullad, de mindig történik valakivel valami, amelyet természetesen a törzsközönség mindig kibeszél, ez egy kis hely, itt mindenki tud mindenkiről mindent, olyan, mint egy pici falu. Simonnal is tragédia történik, elveszíti több ujját egy balesetben, ez azonban nem akadályozza abban, hogy folytassa a munkáját, és még valami szerelemféleség is történik vele, vagyis nem telnek egyhangúan az évek, és összességében elégedett az életével.

Azonban az évek telnek, Simon szállásadója, az özvegy, akitől a kezdetekben nagyon jó ötleteket kap az üzlethez - azt a puncsot én is szívesen megkóstolnám, pedig antialkoholista vagyok -, megállíthatatlanul öregszik, végül szépen lassan elveszíti önmagát. Minden és mindenki más is pusztul közben, a kávéház is megöregszik, Simon sem lesz fiatalabb, aztán jön a feketeleves, és egy nem túl szép napon be kell zárnia a kávéházat. Még van egy fergeteges búcsúbuli, aztán a múlt homályába vész Simon sokéves munkája, amellyel megvalósította élete álmát. Megérte vajon ennyi évet áldozni a kávéházra? Nos, a válasz az, hogy igen, hiszen volt néhány boldog éve, amikor tényleg azt csinálhatta, amit akart, sok ember járt hozzá, egy igazi közösség kovácsolódott össze, amely azonban végül feloszlik, és egy korszak véget ér Bécsben. A 60-as éveket kísérhetjük figyelemmel jócskán alulnézetből, hiszen ez egy szegény környék, és lássuk be, a kávéház sem volt éppen egy menő hely, azonban az oda járóknak tökéletesen megfelelt, része lett a hétköznapjaiknak, egy kis fényt vitt a mindennapok szürkeségébe, és ennél többet nem lehetett várni tőle. Érdekes, hogy még neve sem lett a kávéháznak, mégis a környék egyik központi helye tudott lenni, Peter Simon és persze Mila áldozatos munkájának köszönhetően, fájt érte a szívem, amikor bezárt, pedig csak a lapokon jártam ott, mégis megfogott a melankolikus hangulata.

A maga egyszerűségében szép ez a próza, nincsenek nagy szavak, letisztultak a mondatok, csak a lényeg olvasható bennünk, nincs sallang, a hangulata az, ami magával ragad. Pedig tényleg nincs benne hatalmas történet, egy kávéház néhány évét kísérhetjük figyelemmel, és a törzsközönség életét és egy gyorsan változó korban, amelyet egyre kevésbé éreznek a magukénak a könyvben szereplő emberek. Egy letűnt korszak letűnt szereplőit ismerhetjük meg, a történet a maga időtlenségében örökérvényű, hiszen ezek az egyszerű események velünk is megeshetnek, és persze mi is járunk kávéházba, vagy van egy törzshelyünk, ahol számítanak ránk és számít a sorsunk. Egy közösség története ez, amelynek központi helye a kávéház, melynek szimbolikus jelentősége van, itt gyűlnek össze az emberek, akikből közösség lesz, és törődni kezdenek egymással. A szemünk előtt zajlanak az emberi sorsok, sokszor szomorú végkifejlettel, azonban a remény mégis ott pislákol a történet mélyén, hiszen Simon is megvalósította élete álmát, ahogyan a többiek is sokat tettek azért, hogy boldogabbak legyenek. Azonban az idő mindent és mindenkit legyőz, mégsem tragikus a végkifejlet, mert van remény egy jobb világra, és ennél nagyobb tanulság nem is kell egy szürke hétköznapi napon.

9/10

A könyvet a Park kiadó jóvoltából volt lehetőségem elolvasni.