Egy film egyik leginkább figyelemfelkeltő eleme a története. Sok esetben elegendő az érdeklődés kiváltásához egy izgalmas alapkoncepció. Ilyen helyzetben pedig kevésbé számít az, hogy mennyire rutinos rendező ül a direktori székben, mekkora sztárok játsszák el a főbb szerepeket. Az ember sokkal inkább arra kíváncsi, hogy az érdekes alapfelütésben rejlő potenciált mennyire képesek az alkotók kiaknázni. Ilyen jellegű film a The Immaculate Room is, amelyet idén augusztusban mutattak be, és noha a kritika és a közönség nem igazán szerette, így is szolgáltat beszédtémát bőven.
A szóban forgó film rendkívül egyszerű sztorival építkezik. A főszereplő pár egy nem mindennapi lehetőséget kap: beköltözhetnek egy szinte teljesen üres, csak az alapfunkciók ellátására szolgáló fehér szobába. Ha képesek itt 50 napot eltölteni, akkor 5 millió dollár üti a markukat. A szerelmesek izgatottan és reményekkel telve vágnak neki a feladatnak, azonban ez sokkal nagyobb falat, mint amire számítottak.
Erre a felvetésre alighanem a legtöbb ember felkapja a fejét, hiszen egy olyan történetről van szó, amelybe könnyű beleélni magunkat. Eljátszadozunk mi is a gondolattal, hogy képesek lennénk-e ezt a kihívást végig csinálni, illetve a karakterek viselkedésmintáit, döntéseit a saját szemüvegünkön fogjuk véleményezni. A film tehát képes arra, hogy gondolatmagokat ültessen el az ember fejében. Mi mit csinálnánk az ő helyükben? Mikor jönne el számunkra a mélypont? Mi lenne a helyes cselekedet? Ilyen és ehhez hasonló kérdéseket tesz fel számunkra a film, de nem tolakodó, szájbarágós módon, hanem sokkal inkább hagyja a nézőből automatikusan előjöjjenek ezek a gondolatiságok. Továbbá az is jó húzás az író-rendező, Mukunda Michael Dewil részéről, hogy a komplexum hátteréről, megépítésének miértjéről vagy üzemeltetőinek kilétéről semmit sem árul el. A filmet elnézve pedig ezen információkra nincs is igazán szükség.
Annak ellenére, hogy egy kis költségvetésű, minimális stábbal leforgatott filmről van szó, a The Immaculate Room technikai kivitelezése vérprofi. Annak ellenére, hogy a helyszínül szolgáló szoba rendkívül minimalista, érezhetően gigantikus méretű, a futurisztikus kialakításról nem is beszélve. A színészek is többnyire korrektül hozzák, amit a szerepük megkövetelt. A férfi főszerepben itt van az általában megbízhatóan teljesítő Emile Hirsch, akit leginkább az Út a vadonba című monodrámából lehet ismerni. Mellette feltűnik az elsősorban Lois Lane-ként elhíresült Kate Bosworth, aki a 2006-os Superman visszatérben alakította a címszereplő szerelmét. Ketten jó párost alkotnak, működik köztük a kémia.
A forgatókönyvvel már jóval nagyobb gondok vannak. A film egyáltalán nem hosszú (stáblistával együtt mindössze másfél óra), azonban úgy érződött, hogy Dewil alaposan megizzadt azzal a feladattal, hogy ötletét felduzzassza egy egész estés játékfilm hosszáig. Több esetben látványosan nem tud a két kulcsjelenet közti üresjáratokkal mit kezdeni a rendező, sőt, a fináléhoz közeledve igencsak túlírt hatást kelt a film. Sajnos minél közelebb kerülünk a végkifejlethez, annál több az átgondolatlan és forgatókönyvszagú húzás. Ez általában jellemző szokott lenni a hasonszőrű mozikra: hiába az ígéretes kezdés, egy idő után kifogy a készítők muníciója, és a végeredmény egy széteső és megkérdőjelezhető élmény lesz.
Azt viszont nem lehet a filmtől megvonni, hogy tud villantani, egy-két okos fordulatot is meghúznak benne, amelyek alapjaiban forgatják fel az addigi felállást a karakterek szemszögéből. Emellett érdekes gondolatokat is megpenget az író-rendező. A karakterek egy idő után nem csak a játékban való részvétel értelmét kérdőjelezik meg, hanem az egymásba vetett bizalmuk is meginog, amire nem biztos, hogy gyógyír lehet a mesésnek tűnő nyeremény. Szintén kényes téma, de nagyon elgondolkodtató, hogy lenne-e olyan ember az életünkben, akivel kibírnánk 50 napnyi bezártságot egy üres szobában? Mert bármennyire is szeretünk valakit, közel sem biztos, hogy a nap 24 óráján keresztül, majd' 2 teljes hónapnyi együttlétet meg tudnánk-e vele élni. A helyzet kényelmetlensége abban is rejlik, ha érzelmi sokkhatás ér bennünket a bent töltött idő alatt, akkor nem vagyunk abban a kényelmes helyzetben, hogy félrevonuljunk, belemerüljünk a munkánkba vagy a hobbinkba. Hanem ugyanúgy kell mennünk tovább a pénz reményében, el kell viselnünk a másik felet, még akkor is, ha konfliktusok húzódnak éppen közöttünk.
Végszó: A The Immaculate Room összességében nem egy rossz film, viszont csalódást keltő. Mert látszik mögötte a munka, helyenként kimondottan izgalmas és érdekes tud lenni. Akadnak kimondottan jó pillanatai, de egyes forgatókönyvírói túlkapások nagyon lehúzzák az élményt. Kár érte.