Két nagyon szeretett könyvsorozatomnak érkezett meg a következő része, és szívből tudom ajánlani mindkettőt (ahogy a sorozatok korábbi darabjait is) azoknak, akik még nem döntötték el, milyen könyvet is hozzon a nyuszi a gyerekeknek. A kiadói ajánlás szerint Babaróka és a kuflik történetei is a 3–6 éves korosztálynak szólnak; szerintem a kuflik egyes kalandjait akár már korábban is el lehet kezdeni megismertetni a gyerekekkel, ez az új Babaróka viszont kicsit komolyabb, erősebb témákat érint. A kisebbeknek nagyon tudom ajánlani a sorozatból az Apróka sír című lapozót (a korábbi Babaróka-kötetekről pedig itt, itt és itt írtunk), illetve a Kufli lapozókat (a Fityircesről itt írtunk, korábbi kufli-kötetekről pedig itt és itt).
A Babaróka kövecskéi a sorozat 7. darabja: Babarókáék immár négyen, Aprókával együtt élik mindennapjaikat. Ez a nagy testvérnek, Babarókának nem mindig könnyű, ráadásul a költözés miatt új óvodába kerül, ami egyáltalán nem olyan, mint a Kölyökőrző volt. Berobban a járvány is, apa pedig hómofiszba kerül – végre napközben is együtt lehet a család, ám az összezártság nem mindig tesz jót. „Mindennapi, valós élethelyzetek, sokszor nehéz témák, ugyanakkor sok-sok kedvesség, jóleső melegség és biztonságot adó szeretet – ezt nyújtják Kiss Judit Ágnes meséi.”
Sokszor leírtam már, mennyire közel áll hozzám Kiss Judit Ágnes prózanyelve; ez ebben a kötetben sincs másként, gyönyörűek a mondatok, én nagyon együtt rezonálok ezzel a szöveggel. Négy kicsit hosszabb, több részből álló történet kapott helyet a kötetben, és mind a négy nagyon emlékezetes. Aki először találkozik rókáékkal, és esetleg valami negédes, fogpasztareklámban mosolygó családot vár, az nagyot fog csalódni. Babarókáék elképesztően hiteles, végtelenül életszerű család sok-sok mindennapi kisebb-nagyobb problémával. Megoldási javaslatok vannak, de ahogy az életben, úgy Babarókáéknál sem sikerül mindig mindent maradéktalanul elsimítani.
Kiss Judit Ágnes nem fél komoly témákat komolyan megírni ezekben a történetekben, és azt hiszem, talán ez a kötet eddig a legfontosabb a sorozatból. A szívem szakadt meg attól, ahogyan Babaróka lelkét megnyomorította az új óvoda, és csak pislogtam, amikor a hómofiszban töltött idő veszekedésbe, sértődésbe torkollott (a szomszédban pedig még rosszabb lett a helyzet a járvány miatt). Ez bizony a valóság, bátran, kendőzetlenül. A mesék realisztikussága miatt (és mert a végkicsengés nem mindig pozitív) inkább nagyobb gyerekeknek ajánlanám, de felnőtteket is remekül érzékenyítenek (engem mindenképp).
A kuflik mára szerintem jelenséggé nőtték ki magukat – én végtelenül hálás vagyok azért, hogy Dániel András van, hogy kitalálta és ilyen profi módon valósítja meg ezeket a történeteket. Ebben a friss kötetben különleges vendég érkezik az Elhagyatott Rétre: egy vándorkaktusz, aki utazásai során rengeteg érdekes helyre jutott már el. A kuflik körbevezetik kedvenc helyeiken a réten, és elmesélik neki a kalandjaikat. Nemsokára a vándorkaktusznak ismét útra kell kelnie, előtte azonban még búcsúünnepséget szerveznek neki. Illetve nem is csak neki…
Ez a kuflikötet is hozza a megszokott színvonalat: a nyelvezet sziporkázóan szellemes, a rajzok kedvesek és viccesek (a fiatal Bélabá az egyik kedvencem), Dániel András fantáziája nem ismer határokat. Az egyetlen bajom, hogy kicsit kevés a tényleges történet, mert leginkább a korábbi kötetek eseményeit ismételjük. A humor remek (a Fagyivosztok helynéven hangosan nevettem), és érzelmekből sincs hiány: a búcsúzás miatt kicsit szomorkásra, keserédesre sikerült a történet vége. Remélem, hogy hamar olvashatunk majd újabb kötetet a kufliverzumból, addig pedig biztos, hogy ezt is sokszor elő fogjuk még venni.
10/10, 9/10
A köteteket a Pagony Kiadó jóvoltából volt lehetőségem elolvasni.