Könyvkritika: Sarah J. Maas: Ezüst lángok udvara (2021)
2022. január 14. írta: chipolino

Könyvkritika: Sarah J. Maas: Ezüst lángok udvara (2021)

Nesta végre talán rátalál az útjára

img_acosf_blog.jpg

Nagyon hiányzott már ez a világ. Mérhetetlenül szeretem ezt a sorozatot – annak ellenére, hogy a kedvenc férfi karakteremnek egy ideje borzasztóan méltatlan a sorsa; annak ellenére, hogy az írónő regényei lehetnének az állatorvosi lovak a „túlírt regény” fogalmához; és annak ellenére, hogy tudom, hogy csak az utolsó 100 oldalon fog történni bármi érdemleges ezekben a könyvszörnyekben. Prythian egy mesés, varázslatos, titkokkal teli világ, és ugyan most Nesta sorsa végre rendeződni látszik, szerencsére bőven maradt még olyan szereplő, akinek bizony el kell majd mesélni a történetét.

Nesta Archeron a Hybern elleni háború óta nem találja a helyét; képtelen túllépni a veszteségein és a rémségeken, amiket átélt. Bánatát italba és testi élvezetekbe fojtja, ezt azonban az Éjszaka udvarának belső köre egyre nehezebben tolerálja. Nesta kénytelen a Szél házába költözni Cassiannel, aki edzéseket tart neki, a köztük lévő szikra pedig fellángol, amikor már nem tudják egymást tovább kerülni. Eközben az egyik emberkirálynő veszélyes szövetséget köt, és a törékeny békét fenyegeti. A megállításának a kulcsa Nesta kezében van, akinek szembe kell néznie a félelmeivel, hogy képes legyen használni és uralni az erejét.

Egy sorozat ötödik kötetét valószínűleg már senki nem úgy veszi kézbe, hogy ne tudja, mire számíthat. Ennek ellenére nekem kisebbfajta meglepetés volt az erotika ilyen mértékű elburjánzása ebben a részben – igen, számítottam rá, de kicsit az én ízlésemnek sok volt, hogy 800 oldalon keresztül soft pornót kell olvasnom azért, hogy az utolsó 100 oldalon aztán bőgjek, ahogy szinte mindig. Itt kell megemlítenem, hogy a fordítás szerintem sokat fejlődött: erotikus regényt bizonyára nagyon nehéz úgy fordítani, hogy ne legyen se közönséges (nagy f­­*sz), se élettől elrugaszkodott (ágaskodó hímtag), és ez itt most nagyrészt sikerült.

Nesta nekem finoman szólva nem volt eddig a kedvencem, de a kötet végére közelebb került hozzám. A regény nagyrészt gyászfeldolgozási és depresszióból kilábalási lélektani történet, és ebben elég jó, még ha néha úgy is tűnik, hogy az írónő csak a felszínt kapargatja. Borzasztóan nehéz ezekről a dolgokról írni, és itt azt éreztem, hogy az érzések bemutatása mögött személyes élmények húzódnak, emiatt pedig hiteles tudott lenni a gyógyulási folyamat. Mindannyian voltunk már szerintem kicsit Nesták, éreztük már úgy, hogy képtelenek vagyunk megbocsátani magunknak, képtelenek vagyunk szeretni magunkat. Ez a kötet nagyon szépen mutatja meg, hogy ebből a spirálból rettenetesen nehéz kikeveredni, és hogy bizony el kell fogadni a segítséget. Az is példaértékű, ahogy Cassianon keresztül beleláthatunk, mit kell elviselnie annak, aki egy önmagával küzdő embernek próbál „segédkezet nyújtani”.

Nagyon hiányzott nekem a többi jól ismert szereplő (főleg Mor, aki beragyogja ezeket a köteteket), de biztos vagyok benne, hogy még nem jött el a búcsú ideje, hiszen nem tudjuk, hogyan alakul Azriel sorsa, létrejön-e valódi kötelék Lucien és Elain között, összeszedi-e magát végre Tamlin (légyszi!), és még nem múlt el teljesen a Prythiant fenyegető veszély sem. Az új szereplők közül nagyon megszerettem Gwynt, aki Emerie-vel és a többi papnővel együtt remekül mutatja meg, hogy nem csak Nesta az, aki súlyos terhet cipel, és nem csak ő az, aki végül rátalál az útjára.

Ezzel a kötettel én nagyon távolságtartó voltam, mert Nestát nem kedvelem, Cassian pedig közömbös számomra, a tetőpontján azonban így is berántott, és potyogtak a könnyeim. A karakterek továbbra is zseniálisak (ha az ember már megszokta, hogy mindenki „lélegzetállítóan gyönyörű”), Sarah J. Maas pedig talán abban a legügyesebb, hogy érzelmeket adjon át az olvasónak. Tudom, hogy ez a könyv nem a világ legjobb könyve, de ez semmit nem változtat azon, hogy mennyire szerettem olvasni a végét. Ráadásul újra elkezdtem közeledni Rhysandhez, amiért nem győzök elég hálás lenni. És hiába nem kedvelem a főszereplő Nestát, így is valamiféle katarzist éreztem, amikor az életet választja – nem csak a boldog oldalát, hanem úgy, ahogy van, a maga teljességében.

 

8/10

A kötetet a Könyvmolyképző Kiadó jóvoltából volt lehetőségem elolvasni.

A bejegyzés trackback címe:

https://smokingbarrels.blog.hu/api/trackback/id/tr6116808062

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Oopsie! 2022.01.16. 10:20:07

Erre a posztra még visszatérek. Pont most olvasom ezt a könyvet. Nagy rajongója vagyok az írónőnek, eddig faltam minden könyvét. Már érzem, ahogy ez a kötet is kezd beszippantani. :)
süti beállítások módosítása