Az egyik kedvencem a Pagony Kiadó sorozatai közül az Abszolút Könyvek: ezek a kötetek a 9–12 éves korosztálynak szólnak, aktuálisak, könnyen olvashatók, elgondolkodtatók, és műfajtól függetlenül izgalmasak. Ezzel a két friss kötettel azonban picit mellényúltam, bár Tasnádi István könyvét azért mindenképpen tudom ajánlani, de inkább csak gyerekeknek, vagy nagyon érdeklődő felnőtteknek. A Helló, Héraklész! „abszolút képregény, abszolút mítosz és abszolút vicces”, A Hold emlékei pedig „abszolút izgalmas, abszolút megható és abszolút elgondolkodtató”. Mind a két kötet elég rövid, gyorsan és jól olvasható, és szépen megjelennek bennük a korosztályt érdeklő kérdések, bár a válaszokkal és a megvalósítással én nem voltam minden esetben kibékülve. A Hold emlékei kapcsán pedig sajnos becsapva érzem magam; rég nem volt ennyire rossz olvasmányélményem, de senki kedvét nem szeretném elvenni tőle, így hangsúlyoznám a most következő vélemény szubjektív jellegét. Attól, hogy nekem nem volt az, másnak még lehet jó élmény.

A Helló, Héraklész! a Budapest Bábszínház számára készült darab könyv változata. A legendás Héraklész történetét halandó féltestvére, Iphiklész meséli el iskolás éveitől kezdve száműzetésén keresztül a híres tizenkét próbáig. Tasnádi István „a mitológia eszköztárával, de a mai gyerekek nyelvén beszél bátorságról, hősiességről, kiválasztottságról, elbizakodottságról, testvérféltékenységről és testvéri szeretetről.” A kötetet Felvidéki Miklós rajzai teszik képregényszerűvé.

Egyrészt be kell vallanom, hogy alig tudtam letenni a könyvet. Hihetetlenül pörgős, nagyon el van találva a dinamikája, és jó arányérzékkel vannak kiválogatva a Héraklész-mítoszból az egyes részek. Másrészt viszont sok bajom is volt a kötettel. Az egyik Iphiklész – számomra nem túl eredeti ötlet őt megtenni narrátornak és nézőpontkarakternek, de ha már rajta a fókusz, igazán csinálhatna is valamit. A másik, hogy ezt a rajzos formát én kifejezetten szeretem, maguk a rajzok viszont nekem nem tetszettek, és azért arra talán lehetne figyelni, hogy ha Megarának a szöveg szerint éjfekete haja van, nem szőkére rajzolom… És volt még ilyen. Ezek ráadásul nagyon feltűnőek, mert ugyebár követik a szöveghelyeket.

A modernizálás egyébként szerintem kifejezetten jól sikerült, csak hát a görög mitológia finoman szólva nem egy lányregény, és sajnos ide is került néhány (számomra legalábbis) ízléstelen rész – ilyen például, amikor Zeusz odasúgja Alkménének, hogy „Jól áll neked ez a pár kiló plusz!”, miközben a férje ott áll mellette. A kötet elején engem kicsit zavart, hogy Héraklész ilyen Thor-szerű „hamarabb üt, mint kérdez” lett kevés sütnivalóval, és Iphiklész lett az „agy” a testvére mögött, de a végére el tudtam fogadni ezt a felállást. A nyelvezet és a stílus mai és jól eltalált, és szerintem ez a kötet arra mindenképpen jó, hogy bevezesse a gyerekeket a görög mitológia világába. Aztán később lehet majd Jeanette Wintersont, Madeline Millert olvasni. Meg előbb persze a Percy Jacksont.

A Hold emlékei egy olyan jövőben játszódik, amelyben egy rejtélyes hullám hatására eltűnnek az emberek fejéből az emlékek. Pedro, a magyar űrhajós éppen kint volt az űrben, amikor ez történt, így neki megmaradtak az emlékei. Amikor hazatér, felfedezi, hogy vannak mások is rajta kívül: emlékszik még Adorjáni Béla Zoltán neurológus és Matilda, egy kilencéves kislány is. Ők hárman összefognak, hogy kiderítsék, mi történt, és hogyan lehet az embereknek visszaadni az emlékeiket. Emlékek nélkül ugyanis a civilizáció elkezd széthullani…

Ahogy fent írtam, becsapva érzem magam. Egyrészt a kötet címe alapján úgy gondoltam, a Holdnak lesz valami szerepe a történetben (a lezárásbeli szerepe számomra teljesen megalapozatlan). Másrészt a fülszöveg alapján egy kalandos, izgalmas, sci-fibe hajló történetre számítottam, ehhez képest ez a kötet nekem inkább mágikus realista disztópia, és ha öt karakterben kéne kifejeznem az érzéseimet vele kapcsolatban, öt kérdőjelet írnék. A terjedelme ellenére fájdalmasan lassan haladtam vele, mert konkrétan taszított, és rossz érzés volt kézbe venni.

Először is, a mondanivalója az, hogy az emlékek fontosak. Ez rendben van. De hogy egy egész könyvön keresztül bizonygassuk ezt nyitott kapukat döngetve, érezhetően azon izzadva, hogy minél meghatóbbat írjunk, az nagyon nem az én ízlésem. Másrészt nekem nagyon logikátlan, hogy egyes emlékek megmaradnak, mások eltűnnek. A magyarázat engem nem győzött meg, én az emlékeket inkább hálózatosan tudom elképzelni. Ráadásul oké, hogy a benzinkutasokat már nem érdekli, ki fizet a tankolásért, de a műtők is leállnak? A dadusok magukra hagyják a kisgyerekeket? Ne már… Mérhetetlenül rosszabb lenne a helyzet, ha tényleg eltűnnének az emlékek, mint amit Kolozsi László elénk tár. Amikor Matilda bejelentkezik, és a két férfi nem indul el érte azonnal, belül sikítottam, hogy meg fogják erőszakolni, meg fogják erőszakolni!! Persze ez egy gyerekkönyv, de a lehetőségnek akkor is ott kéne lennie, ha már apokalipszist vizionálunk.

Ami pedig a legjobban taszított a könyvben, az a Matilda körülményeit övező teljes érdektelenség. Hahó, itt egy kilencéves kislány, akit az édesapja bántalmaz!! Hát milyen hozzáállás az, hogy csak hümmögünk, meg másról kezdünk beszélni? És akkor azt már ne is említsem, hogy az emberek első visszatérő emlékei között olyanok vannak, hogy gyerekkorában két kötőtűvel benyúl a konnektorba, vagy hogy amikor egyéves korában a cipzár becsípte a nyakát és fájt neki, az édesanyja kinevette. Mérhetetlenül távol áll tőlem az ilyesmi. Biztos vagyok benne, hogy lesznek olyan olvasói ennek a könyvnek, akik szeretni fogják, és valóban elgondolkodtató témákat vet fel (bár én teljesen értetlenül állok az emlékek törlésének oka előtt is), de nekem nagyon rossz élmény volt, pedig imádom a middle grade könyveket. Sajnálom.

8/10, 4/10

A köteteket a Pagony Kiadó jóvoltából volt lehetőségem elolvasni.