Könyvkritika: Charlotte McConaghy: Az utolsó vándorlás (2021)
2021. szeptember 01. írta: chipolino

Könyvkritika: Charlotte McConaghy: Az utolsó vándorlás (2021)

Lélektani cli-fi egy nyughatatlan főszereplővel

img_utolso_vandorlas_blog.jpg

Nem ez az első (és valószínűleg nem is az utolsó) cli-fi, amelyet idén olvasok, népszerű a műfaj, én pedig kifejezetten szeretem. Charlotte McConaghy regénye az én olvasatomban sokkal inkább szépirodalom (lélekrajzi regény esetleg krimi szállal), mint disztópia, hiszen szinte napjainkban játszódik, napjaink társadalmi berendezkedésével. Ugyan ebben a közeli jövőben a biodiverzitás lassan a múlté, mégsem feltétlenül a fajok kihalása határozza meg a cselekményt; sokkal inkább egy belső utazásról, a női főszereplő utolsó vándorlásáról van szó, párhuzamosan a sarki csérek vonulásával.

A harmincöt éves Franny Lynch elhatározza, hogy követi a sarki csérek utolsó ismert példányainak utazását az északi sarkkörtől a déli sarkkörig. A tudósok szerint ez lesz a madarak utolsó vándorlása, mert élőhelyeik és a táplálékul szolgáló halak pusztulása miatt nem élik túl az utat. Franny a Saghani halászhajó fedélzetén ered a madarak nyomába, és az utazás során nemcsak a legénységgel, hanem önmagával való kapcsolata is különös mélységeket ér el. Múltbéli traumák és tragédiák árnyékolják be az utat, amelynek a végén Franny véget akar vetni az életének. Van-e még bármi remény a madarak számára? Van-e még bármi remény Franny számára?

Aki hozzám hasonlóan elsősorban a fajkihalás és az állatok miatt venné kezébe a könyvet, annak lehet, hogy csalódást fog okozni. A sarki csérek vonulása itt igazából csak háttér: az utolsó útjuk szimbolikus, és egyben Franny utolsó útját is jelenti. A regény nagy része inkább lélektani dráma; a Saghani fedélzetén való történések mellett fut egy múltbéli szál is, amelyen Franny életébe pillantunk be, kisgyermekkorától a férjével való sorsszerű megismerkedésen keresztül egészen eddig az utolsó útig. Egy fiatal nő egész életét, nyughatatlan természetének minden tragédiáját megismerjük, és ebben az életben nagyon sok a sötétség, és nagyon kevés a fény.

A cselekmény több szálon való futtatása jót tesz a regény dinamikájának, bár ez a forma ezzel a tartalommal (fiatal nő egyedül menekül a démonai elől vagy felé, miközben kiderülnek a múltjának sötét foltjai) számomra kicsit már unalmas. Sokkal többet szerettem volna olvasni állatokról (legalább a sarki csérekről), de Charlotte McConaghy kifejezetten jól ír, úgyhogy még így is vitt magával a történet. A magyar szöveggel vannak bajaim (nem magával a fordítással), jót tett volna neki egy olvasószerkesztő, akkor talán nem maradt volna benne ennyi hasonló érdekesség: „A szememet erőlködve ki tudom venni [Niallt] (…)”, „normális ház (…) sok gyerekekkel”, „felfelé indulok, egyesen neki az érkező kapitánynak”.

A kötet legnagyobb ereje szerintem az atmoszférája és a lélekrajza. Frannyt én nem szerettem meg különösebben, de a bemutatása és fejlődésének megrajzolása elismerésre méltó. Az írónő az emberi kapcsolatok iránt is érzékeny, Frannynek a Saghani legénységével, valamint a múltbeli szálon a férjével való kapcsolata is összetett, szépen rajzolt, hiteles. Az egész kötet elég komor hangvételű, a végén mégis felcsillanni látszik valami kis fény, amely nem csak Franny, hanem minden ember számára reményt adhat.

 

8/10

A kötetet az Alexandra Kiadó jóvoltából volt lehetőségem elolvasni.

A bejegyzés trackback címe:

https://smokingbarrels.blog.hu/api/trackback/id/tr6116673992

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása