Számos dolog kelthet fel érdeklődést az olvasóban, ha új olvasmány kiválasztásáról van szó. Meghozhatja a kedvet egy szép borító, egy megnyerő illusztráció, egy frappáns fülszöveg, de éppenséggel egy másik könyvbarát lelkesedése is sarkallhat olvasásra valakit. Amikor azt látod egy olvasott ismerősödön, hogy igazán élvezte a legutóbb elolvasott művet, előfordulhat, hogy te is át akarod élni az élményt, és hozzáfogsz a szobán forgó kötet olvasásához. Jelen írásom tárgya viszont teljesen más utat járt be, mire az éjjeli szekrényemig jutott, mint aktuális olvasmányom. Azt hallottam erről a könyvről, hogy rossz. Nagyon rossz. Ez a sok negatív vélemény viszont arra sarkallt, hogy elolvassam az említett művet. Az igazság az, hogy nem sok közöm van a DnD ikonikus világához és a kötethez kapcsolódó PC játékkal sem játszottam soha. Annyi kapcsolódásom azért van, hogy lassan egy éve D&D-t játszunk az RPGs baráti körömmel. Így adva volt a lehetőség, hogy információ bővítésre is jó lehet a kötet. Így hát fogtam magam és hozzákezdtem az irodalmi önsanyargatáshoz, s megnéztem miért is olyan rossz ez a Bardur Kapuja.
A zűrzavar kora után béke köszöntött be Faerünön. Azonban a lassan megnyugodó világ újabb fenyegetéssel néz szembe. A nashkeli vasbányában különös események történnek, melyek tovább rontják a kapcsolatot Amn és Baldur Kapuja között. Ebben a feszült helyzetben tűnik fel Abdel, a zsoldos, aki nevelőatyja oldalán lép egy csöppet sem veszélytelen kalandos útra, melynek végén talán megtudhat pár eltitkolt dolgot múltjáról, vér szerinti szüleiről,és arról, hogy mi végre rendeltetett ebbe a világba. A nem várt történések sűrűjében azonban senki sem sejti, hogy sokkal nagyobb dologról van szó, mintsem két ősi városállam háborúskodásáról.
Az igazság az, hogy a fentebb leírt okok miatt nagyon kíváncsi voltam erre a kötetre. Talán nem is történt velem ezidáig ilyesmi, hogy egy negatívan értékelt kiadvány ennyire lázba hozzon. Így hát amint újra lehetett látogatni kicsiny városom remek könyvtárát máris a kötet keresésébe kezdtem. Nem egy alkalommal okozott már meglepetést szeretett könyvtáram helyi állománya. De ha valamilyen oknál fogva nem is találtam meg a vágyott olvasnivalót, a könyvtárközi kölcsönzés varázsa a segítségemre sietett. A jelen könyv kapcsán is ehhez a mágikus eszközhöz kellett folyamodnom. Így pár nap várakozást követően a Baldur Kapuja a maga puhafedeles valójában már a kezembe is kerülhetett. A színe és igencsak tetszetős borító mögött fekete betűk vártak, hogy hozzáfogjak a kalandozáshoz a fantasy irodalom egyik legismertebb világába, Faerünbe. A történet a Kardpart déli részén játszódik, így az olvasó olyan ikonikus helyeken fordulhat meg a szereplőkkel, mint a gazdag és befolyásos városállam, Bardur Kapuja vagy éppen a csendes és titokzatos, Gyertyavár. A kalandban való elmélyülést a kötet elején egy hangulatos térkép is segíti. Jómagam szeretem az ilyen extra tartalmakat, tehát nálam a kötet rossz híre ide vagy oda, jó ponttal indított. De sajnos a pozitív értékelés itt egy időre parkolópályára kerül. Élhetünk a közhellyel, hogy most jön a fekete leves.
Az már önmagában árulkodó jel lehet, hogy a kötet molyos értékelései között túlnyomó többségben vannak a negatív vélemények. És igazán meglepő módon a kiadványhoz rendelt idézetek is teljesen más okból kerültek feltöltésre. További árulkodó jel lehet az is, hogy a külföldön három részt megélt regényfolyam első része jelent csak meg magyarul, az is huszonkét évvel ezelőtt. Legnagyobb bánatomra az angol tudásom nincs olyan szinten, hogy összehasonlítsam az eredeti szöveget a magyar fordítással. Igazán érdekelne, hogy vajon az eredeti szöveg is ennyire bárgyú és erőtlen lett-e, mint a magyar verzió. Legnagyobb sajnálatomra a kötet szövege több helyen egy általános iskolás diák fogalmazási szintjével vetekszik. Sorra követik egymást az erőtlen csip-csup mondatokkal lerendezett leírások és a gyenge, olykor már bugyuta robot párbeszédek. De, ami ennél is rosszabb, az a béna poénkodás, mely sajnos olykor felbuggyan a sorok közül. Ráadásul a fejezetek között végbemenő gyors időbeli ugrások még jobban rombolják az amúgy sem magas olvasói élményt. Ezek a fejezetek közti váltások néha annyira nem illenek bele az amúgy is fakón pislákoló hangulatban, hogy több oldal kell, mire az olvasó elhelyezi időben az új fejezetet. Aztán huss! Vége az éppen olvasott résznek és máris következik egy új jelenet, az eddig olvasottól eltérő időben és olykor helyen. Amikor első ízben tapasztaltam meg ezt a fejezetek közti ámokfutást komolyan elgondolkodtam, hogy befejezem az olvasást és keresek mást.
Két dolog volt, amely mégis arra késztetett, hogy tovább olvassam ezt az jónak egyáltalán nem nevezhető regényt. Az első ilyen indok a véres, kaszabolós jelenetek, melyből bőven kijutott a 256 oldalas kötetben. Nem kell itt amolyan igazi „epic fight”-okra gondolni, de nekem személy szerint bejöttek Philip Athans öldöklős jelenetei. A másik dolog, mely elvitte a hátán az egész történetet, azok a karakterek. Már akik életben maradnak, hiszen az egy főre jutó szereplő elhalálozás egész magas ebben a rövidke regényben. Igaz ugyan, hogy a történet főhőse nem az a szerethető pozitív hős alak. Abdel, egy tipikus tesztoszteron szagú zsoldos, aki simán beleillene bármely Conan történetbe. Mégis van benne valami, ami miatt az olvasó érdeklődve képes figyelni, hogyan írtja ki a történetben feltűnő szereplők igen nagy hányadát a múltja titkait kutató harcos. A szereplők kapcsán több érdekes alak is feltűnik, akikről nehéz lenne spoilerezés nélkül bármit is leírni. Úgy, hogy hidd el nekem, kedves olvasó, hogy az unalmas sima NPC-ket utánzó átlag szereplők között akad egy-két érdekes alak, akivel érdemes megismerkedni. Azt hiszem, nem lövök le túl nagy poént, ha leírom, ez a kötet nem egy kerek zárófejezettel ér véget. Az utolsó fejezet végén szinte magam előtt láttam a feliratot: „To be continued...” A regény minden hibájának ellenére valahogy a szereplők bénázása és gyakori elhalálozása elérte nálam azt, hogy sajnálatot érezzek az iránt, hogy nincs magyar folytatása ennek a silány regénynek. Ennek ellenére ez lesz az első olyan cikkem, melyben nem ajánlom az említett művet olvasásra vagy beszerzésre. Jól belegondolva ez a kötet egyáltalán nem nagy szám. Olvasás közben végig azon gondolkodtam, hogy mennyi jobb könyvet is olvashatnék a Baldur Kapuja helyett. De mivel hajlok az irodalmi mazochizmusra, végigszenvedtem a kötetet, melyet a végére majdnem megkedveltem. Itt a hangsúly a majdnemen van.
Abban biztos vagyok, hogy nem ez lesz a kedvenc fantasy olvasmányom. De a legijesztőbb az, hogy ismerve a zsáner mélységeit, messze nem ez a legrosszabb alkotás, amivel összefuthatunk a könyvespolcon. A Baldur Kapuja után keresnem kell valami olyat, amely helyrehozza a lelki világomat, és az izgalommal átolvasott délutánok után tisztességesen lezár egy kerek egész történetet.
4,5/10
