Befejezetlen befejezést kapott egy végnapjait élő galaktikus birodalom története
2021. május 19. írta: Nagy Judit Áfonya

Befejezetlen befejezést kapott egy végnapjait élő galaktikus birodalom története

Könyvkritika: John Scalzi: Az utolsó emperátor (2020)

Néhány éve az amerikai John Scalzi megkapta minden írók álomszerződését: kiadója tíz évre előre leszerződtette, ami hatalmas biztonságot nyújthat egy kreatív elmének, ugyanakkor most már látványos az is, hogy e kreatív kútfőből késedelmesen kifacsart, évenként megjelenő regények nem feltétlen jelentenek minőségi alkotást. Bár Scalzi nem is akar halhatatlan nagy író lenni, és korábbi munkái (Vének háborúja sorozat, Vörösingesek) sem feltétlen mennének át egy komolyan vett szépirodalmi minőségi szűrőn, a szórakoztató irodalom igen széles palettáján is vannak fokozatok, és sokáig úgy tűnt, hogy John Scalzi könyveinek bérelt helye van a "szórakoztató, viszonylag igényes, humoros és könnyed" szekcióban. Aztán jött a szerződés, és Az Egyesülés trilógia. 

6311446_5.jpg

Az összeomló birodalom egy végnapjait élő galaktikus civilizáció ingatag politikai helyzetét vázolta fel nagyon nagy vonalakban, amit a Pusztító tűz csak lépésekben folytatott. Már ekkor világossá vált minden hűséges olvasó számára, hogy ez a regény (és ez a sorozat) nem törekszik rá, hogy mély mögöttes motivációt, hátteret, személyes történetet kreáljon a szereplők mögé. Mindezek helyett inkább ismert toposzokból tapasztja össze a sztori fő elemeit, ezért az "ár"-nak nevezett térbeli járatok koncepciója, mely az Egyesülés nevű állam tagbolygóit és állomásait összekapcsolja, vagy a mindenek felett álló egyetlen uralkodó, az emperátor személye senkit sem lepett meg igazán. Ebben a sorozatban semmi sem újszerű, leszámítva a nyíltan vállalt és alkalmazott vulgaritást, vagy az olyan hajóneveket, mint a "Nézd, ő az én kicsikém". 

A történet röviden végigveszi, hogy az uralkodó és a mögötte lévő királyi ház mellett milyen jelentős, gyakorlatilag arisztokráciának nevezhető házak rúgnak még labdába egy-egy politikai játszmában, és jön is, ami ilyenkor szokott: gyilkosság, árulás, szövetkezés, ahogy azt a szórakozásra vágyó olvasó igényei diktálják. Az ár járatainak várható összeomlásával viszont megoldhatatlan problémával találják szembe magukat az Egyesülés irányítói, a politikai kavarások közepette pedig el is érkezünk a sorozat záródarabjához, Az utolsó emperátorhoz, hogy megtudjuk, milyen kielégítő megoldás születik végül az ismert világegyetemet polipkarokként behálózó birodalom megmentésére.

scalzi-c396sszeomlc3b3-trilc3b3gia.jpg

Az első komolyabb csalódás talán itt éri az egyszeri olvasót, hiszen a logika azt diktálná, hogy a párbeszédek során többször is belengetett, fokozatos területvesztés egyre nagyobb pánikot, valódi világvége-hangulatot eredményez majd, ezzel is nehezítve hőseink törekvéseit a megnyugtató megoldás irányába. A polipkarokat egyenként elveszítő, majd magára maradó központi állomás, az uralkodó, vagyis az emperátor lakhelye kiváló helyszín lehetett volna egy nagyszabású végjátékra, de sajnos el kell keserítenem mindenkit: bár van tetőpontja a kötetnek, és ahogy azt kell, a rosszak végül megkapják, ami jár nekik (bár nem elég kielégítő módon), a pusztulásból, a valódi összeomlásból, menekülésből, végnapok előtti pánikból annak ellenére nem kapunk semmit, hogy három köteten át készítette fel lelkünket a szerző erre a tragikus pillanatra. Gyakorta kimondhatatlan, semleges nevű hőseink, akikről leírások hiánya miatt még azt is nehéz néha megállapítani, hogy férfiak, nők, vagy egyéb neműek, esetenként hiteltelen pálfordulások és szövetségek által prezentálják a végkifejletet, ez pedig édeskevés. Szereplők alapoznak meg konfliktusokat, majd tűnnek el a semmiben, aztán mégis előkerülnek, hogy jelentéktelenségükre buta mondatokkal hívják fel a figyelmet, más szereplők pedig jelentéktelenné válnak, mert rendes és megalapozott élettörténet híján csak díszként, kiegészítőként funkcionáltak egy újabb szereplő sztoriszálához, aki aztán nem éli meg a kötet végét. Az össze-vissza dobált, sőt, bedobált karakterek mintha önálló életre keltek volna, már ha volt egyáltalán bármiféle vázlata a szerzőnek erre a sorozatra vonatkozóan. Gyakran az az érzés kapott el olvasás közben, hogy ez vagy az a fordulat nem volt előre betervezett, inkább írás közben jött az isteni szikra, és hirtelen el is döntetett, merre fordul hőseink sorsa. 

scalzicica.jpg

Az utolsó emperátor pont olyan, mint a két előzménykötete, és pont olyan hirtelen ér véget, ahogy az egész történet elkezdődött. Nincs kielégítő,megnyugtató, sima lezárása, így jó kérdés, hogy a határidő járt le, a türelem fogyott el, vagy saját érdektelenségébe fáradt-e bele a szerző, amikor kitette a pontot a kézirat utolsó mondatának végére. Tény, hogy néha-néha megvillant pár ismerős frázist Scalzi kiváló humorából, és a könnyed olvasmányosság sem szab gátat a szöveg elfogyasztásának, néhol pedig kifejezetten szórakoztató az obszcenitása, de Az Egyesülés igen messze került már attól a stílustól, amit Scalzi a Vének háborújában, Heinleintől és Haldemantól ihletetten kipattintott. Talán mégsem volt olyan jó ötlet az a tíz éves szerződés, hiszen az eddigiek alapján nagyon úgy tűnik, hogy csak igénytelenséget, kiégést, és politikai mondanivalóval feltöltött köszönetnyilvánításokat jelentett, miközben a tehetség és az egyediség lassan kezd elvérezni az anyagi haszon oltárán. 

A könyvet az Agave Kiadó jóvoltából olvashattam el. 

Értékelés: 10/5,5.  

A bejegyzés trackback címe:

https://smokingbarrels.blog.hu/api/trackback/id/tr8216557814

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása