Könyvkritika - Adrian Tchaikovsky: A pusztulás gyermekei (2019)
2021. február 10. írta: Luthien Lovemagic

Könyvkritika - Adrian Tchaikovsky: A pusztulás gyermekei (2019)

Egy történet egymás megértésének fontosságáról

1778598.jpg

Ritkán gondolkozok ennyit bejegyzésen, mint most ezen, de rájöttem, hogy annyi mondanivalóm lenne erről a könyvről, hogy az egy egész regényt kitöltene. Végül röviden úgy fogalmaznám meg a véleményemet, hogy a Pusztulás gyermekei egy nagy kaland volt.

Ez a második könyv, amit olvastam a szerzőtől, az első ennek az előzménye, Az idő gyermekei (ITT írtam róla) volt, ami után zseninek könyveltem el Tchaikovsky-t, és ezt az állítást A pusztulás gyermekei után is fenntartom, noha kissé túltolta, amit az előző kötetben elkezdett. Ennek ellenére az erősségeit is megőrizte, így szerencsére pozitív irányba billent a mérleg nyelve.

Bátor felfedezők távoli csillagok felé indultak a Földről, hogy azokat a terraformálási program keretében alkalmassá tegyék az emberi élet fenntartására. Ám úti céljukon, a Nod bolygón a tudósok olyan váratlan felfedezéssekkel találják szembe magukat, amelyek felülírják eredeti küldetésüket. Ráadásul időközben kénytelenek ráébredni, hogy odahaza az emberiség nagy birodalma elbukott, és így a bolygóátalakítási program is feledésbe merült. Korszakokkal később az emberiség maradékának utódai és új szövetségeseik töredékes rádiójeleket fognak a csillagok közül. A legmodernebb közös technikai vívmányokkal felszerelt felderítőhajót indítanak útnak abban reménykedve, hogy megtalálhatják messzire származott földi rokonaikat. Csakhogy az egykori terraformálók felébresztettek valamit a Nodon, amit jobb lett volna érintetlenül hagyni, és aminek a nyomában nem jár más, csak pusztulás.

Már a fülszövegből kiderül, hogy A pusztulás gyermekei nem egy klasszikus értelemben vett második rész, hanem egyben visszatekintés is. Ám a felépítését tekintve itt az események nem párhuzamosan zajlanak, mint Az idő gyermekeiben, hanem egyszer múltban, máskor a jövőben vagyunk, és a két idősík fokozatosan ér össze egy közös jelenné. Eközben pedig a megtudott részinformációkból egy erőteljes háttérvilág rajzolódik ki, amivel a szerző bővíti a saját univerzumát. Közvetve megtudjuk, hogy hová fejlődött a pók-ember szövetség, bár ezt eléggé kis léptékben egy felfedező űrhajó legénységének kapcsolatrendszere, és technológiai leírásai révén teszi. Illetve új távlatokat is nyit Tchaikovsky a polipok által, amik megint egy másfajta úton fejlődnek intelligensé, és nagyon érdekes végigkövetni, ahogy kialakul az önálló személyiségük és egyedi gondolkozásuk, jelrendszereik. Aztán ott a negyedik faj, amit én egysejtű, intelligens entitásként aposztrofáltam magamban, és ha egy szóval kellene kifejeznem, akkor a replikátorokra hajaznak a Csillagkapu: Atlantiszból, bár azoknál sokkal rosszabb másolatokat képesek csak létrehozni, viszont hasonló mechanizmusssl dolgoznak. Így a kritika további részében maradnék a Replikátor megnevezésnél, mert ez egy nagyon találó név rájuk. És, ha ez nem lenne elég, Avrana Kern személyében hatodikként közéjük dob egy hangyaalapon futó mesterséges intelligenciát, aki eléggé sajátságos személyiséggel rendelkezik. Ettől az olvasói tűrőképesség határa némiképp túlcsordulhat, és lassabb olvasás, elmerülés szükséges a „látvány”, valamint a különböző gondolkodásmódok, jelrendszerek befogadásához. Más szóval olyan erősen megdolgoztatja a képzeletet és az agy asszociációs funkcióit, hogy az már a felfogás határait súrolja. Ez rövid távom jó kis játék, de hosszú távon fárasztóvá válhat, főleg egy ilyen nem vékonyka könyv esetén. Viszont az élmény sok mindent feledtet ezekből.

Tchaikovsky ebben a kötetben is folytatja a kísérletezést, mind a különböző fajok fejlődési irányainak bemutatása, mind pedig a köztük lévő kommunikáció tekintetében. Teszi ezt mélységes elhivatottsággal, és még nagyobb lelkesedéssel, a legapróbb részletekbe is belemenve. Utóbbiba talán túlságosan is belelovalja magát, ami azt eredményezi, hogy néhol leül, néhol túlírt lesz tőle a kötet, ezáltal a végkifejlete sem annyira átütő, mint az első részé. Viszont ezt azzal ellensúlyozza, hogy az erősségeit is csúcsra járatja. Tovább építi a pók-ember kommunikációt és technológiát, ennek révén Az idő gyermekeiből megismert fejlődési folyamatokat is. Ezek a részek még az új kommunikációs megoldások ellenére is ismerős terepnek számítanak az olvasó számára, amit azért fontos kihangsúlyoznom, mert erre épít a szerző. Ugyanis a már ismert részletek adják meg az alapot annak, hogy az új világelemek, fajok könnyebben befogathatók legyenek. És ezt az építkezést Tchaikovsky nagyon ügyesen oldja meg. De mindez még csak a jó alap, mert erre rétegezi rá a fajok és a fejődések leírásait, amiknél megint olyan biológiai, azon belül is rendszertani ismeretekről tesz tanúbizonyságot, ami előtt már az első kötetnél is kalapot emeltem, és ennél a kötetnél is ámulok és bámulok, mert annyira jók, hogy én simán bekajáltam, hogy ez akár a valóságban is így történhet (jegyzem meg már másodjára). És ebben rejlik a legnagyobb erőssége: képes hihetően és valóságosan előadni a képzelete szüleményeit.

Végül fogja az általa megalkotott fajokat, és kísérletképpen összeereszti őket, közben pedig megfigyel, és leírja a következtetéseit. Ebből áll össze maga a regény, aminek talán a megértés a lényege. De legfőképpen egymás megértése, az, ahogy ezek a fajok próbálják megismerni és felfogni egymás nyelvét és jelrendszerét. Mindeközben maguk is változnak, közelednek egymáshoz, hogy végül, ha nem is teljesen, de valamiféle közös nevezőre jussanak, és mindnyájan felfogják, hogy nem a pusztítás, hanem a túlélés a cél, amit csak közösen képesek elérni. Így tudom legjobban összefoglalni a kötet üzenetét, ami számunkra is aktuális lehet, főleg a jelenlegi klíma- és demográfiai helyzetben, de idevehetjük akár a pandémiát is.

A pusztulás gyermekei összességében jó folytatás. Minden benne van, ami az előző kötetben működött, sőt még újat is tud mutatni, mind a világ, mind a szerepeltetett fajok tekintetében. Viszont néha túlcsordul vagy épp leül a kötet, emiatt kevésbé intenzív a hatása, mint Az idő gyermekeié.

Ajánlom azon olvasóknak, akik szerették az első kötetet, mert ők ezt is szeretni fogják. Akik most ismerkednének a szerzővel, azoknak ezt a sorozatot ajánlanám először, mert mindkét rész nagyon erős, és tökéletes betekintést nyújt Tchaikovsky stílusába.

8/10

A könyvet a Fumax kiadó jóvoltából volt lehetőségem elolvasni.

A bejegyzés trackback címe:

https://smokingbarrels.blog.hu/api/trackback/id/tr1716411706

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása