Könyvkritika – Octavia E. Butler: Hibridek (2020)
2020. november 27. írta: Luthien Lovemagic

Könyvkritika – Octavia E. Butler: Hibridek (2020)

Hatalmas potenciál, kihagyott lehetőségek és elvesztett lendület

1834477.jpg

A kritika spoilert tartalmaz!

Amikor egy könyvsorozat végére érek, mindig elfog egyfajta gyász-érzés, mert el kell engednem a szereplőket, a történetet. De ez így is van rendjén, ugyanis nálam ez jelenti azt, hogy nyomot hagyott/hagytak az adott mű(vek).  A Hajnal és az Átváltozás után (előbbiről ITT, utóbbiról ITT írtam) reménykedtem, hogy lezárás is hasonlóan jó lesz, azonban ez sajnos nem így történt. A Hibridek nem hozta el azt a katartikus lezárást, amit a Xenogenezis-trilógia megérdemelt volna.

Az emberek és az oankálik azóta párosodnak egymással, hogy az idegen faj megmentette a nukleáris háború utolsó túlélőit. Az idegenek célja, hogy a hímek és nőstények mellett létező, harmadik nemű társaik, az ólojok – akik az alakváltás, gyógyítás és génmanipuláció képességével rendelkeznek – addig kísérletezzenek az emberi DNS-en, míg létre nem hoznak egy olyan hibridet, ami képes életben maradni a világűr legkegyetlenebb feltételei közt is.

A kísérletezés közben azonban az ólojok (vagy inkább egy bizonyos óloj) nem tudják mellőzni a saját, titkos vágyaikat, így történhet meg, hogy Nikanzs idő előtt hoz létre egy hibridet, akire sem a saját családja, sem a többi oankáli nincs felkészülve. Így jön létre Jodahs, egy különleges óloj: ő az első a neméből, akit emberi anya szült. Ez a különleges lény a történet szemszögkaraktere, a történéseket végig az ő szűrőjén át láthatjuk és követhetjük végig. Jodahs karakterét az elején nagyon megszerettem, majdnem annyira, mint az Átváltozásban Akint.

Egy jó nézőpontszereplő nagyon fontos, ennél a karakterközpontú trilógiánál meg különösen, ezért reménykedtem, hogy ismét kapok egy elgondolkodtató cselekményt, amiben elmerülhetek. Addig nem is volt ezzel baj, amíg úgy tűnt, Jodahs hímnemű konstrukt lesz. Mert habár azon kicsit húztam a számat, hogy lemásolja Akint, de pont ezért lett volna érdekes, hogy ő milyen döntéseket fog hozni. Aztán viszont kiderült, hogy óloj lesz (megvallom, utólag olvastam fülszöveget, amit jól tettem, mert lelőtte volna a lényeget). Ez jó és hirtelen csavar volt, de ekkor kezdődtek a gondok is.

Nem tudom szofisztikáltabban megfogalmazni, de az egész regény arról szólt, hogy a főszereplőnk párosodni akar, már az ivarérettsége előtt szinte csillapíthatatlan szexéhsége van, és ráadásul közben Nikanzs (az óloj szülője) arra tanítgatja, hogyan csábítson magához embereket, akik aztán a hatására örökre a párjai lesznek, mert nem tudnak majd nélküle létezni. Ezzel kidomborította, kvázi lerántotta a leplet az ólojok igazi természetéről, ami mellékszálként nem lett volna rossz. De erre építeni egy egész könyvet nem volt szerencsés, főleg úgy nem, hogy közben egy csomó dolgot nem zár le, ráadásul a cselekmény is döcög, és Jodahs pártalálási és felnőtté válási stációin kívül szinte nincs is a kötetnek (kivéve a genetikailag tiszta, torzszülöttekből álló falu megtalálása, ami viszont szintén nincs rendesen kifejtve, és  megint csak az oankáli fölényt hivatott bemutatni). Ez egy pontig érdekes, de aztán önismétlőnek hat, sőt néhol unalmassá is válik.

Butler eddig is az aktuális kötet szemszögkarakterére koncentrált, csak míg az előbbi részekben emellett világot is épített és élvezhető cselekményt is írt a szereplőjéhez, addig itt, a Hibridekben mintha ezt elfelejtette volna. És hogy tetézze a bajt, még Jodahs „pártestvérét” is ólojkonstrukttá tette, amitől még hangsúlyosabb az önismétlése. Két ugyanolyan karaktert meg már nem bírt el egy ilyen rövidke regény. Emiatt még a testvérféltékenység is bejátszott, ami végképp túltelítette azt a drámázást, amit Jodahs az egész könyvön keresztül produkált. Értem én, hogy a felnőtté válás ilyen, de mellette szólhatott volna másról is, ahogy ez Akin esetében történt a második kötetben.

Ha már a kihagyott lehetőségeknél tartunk az Átváltozásban felvezetett marsi kolónia néhány szón kívül semmi szerepet nem kapott, pedig az előző rész után azt hittem, hogy arra épül tovább a történet, és esetleg Akin valamelyik utóda lesz a középpontban, valamint a föld elhagyása és a kirajzás is fontos szerepet kap. Azonban Butler túl kis léptéket ugrott előre az időben, és nem mert messzebbre látni, vagy nem tudott, ez nézőpont kérdése. Mert megértem, hogy ez Lilith és családja, utódai története, és azt is, hogy miért ragaszkodott az olvasói számára már ismerős közeghez, vagy épp miért vezeti be (az ő idejében úttörőnek számító) gender-elméletet, viszont helyenként már erőltetettnek éreztem. Ehhez kapcsolódóan próbálja elmélyíteni az oankálik mibenlétét, hogy jobban megérthessük ezeket a különleges lényeket, de pont az ellenkezője történik, és inkább teljesen elidegeníti őket. Engem már-már taszítottak a lezáró részben. Úgy viselkedtek, mint egy túlburjánzó daganat, ami bekebelez minden egészségeset maga körül, és nem hagy más utat, csak a sajátját. Egy kicsit árnyalva, miért gondolom így. A Hajnalban még megmentőként gondoltam rájuk, mentorokként, akik egy új utat mutatnak az emberiségnek és terelgetik őket. Aztán az Átváltozásban már megmutatkozott, hogy igazából ez inkább egy finom diktatúra, mert ugyan kínáltak választási lehetőségeket az oankálik, de kinyilvánították felsőbbrendűségüket. Ennek ellenére mégis úgy érződött, hogy hagytak némi mozgásteret a másik fajnak. Ez az érzet itt a Hibridekben azonban teljesen megszűnt, és az emberek maradék szabadságát, illetve választásba vettet hitét is elvették azzal, hogy teljesen rájuk telepedtek, és elhitették velük, hogy csak rosszul dönthetnek. A „békés” együttélés totális elnyomásba fordult, amit kapcsolódásnak csúfoltak. Ebben a kötetben ugyanis világossá vált, hogy az onankálikat nem érdekli az emberiség, ők csak kísérleti alanyokat, DNS-információkat akarnak, és az első részben leírt megmentésről igazából szó sincs, beolvasztásról és a Föld űrhajó-tápláléknak használatáról annál inkább. Noha ez utóbbi már kiderült az Átváltozásban, de ott még úgy látszott, hogy a marsi kolónia igazi alternatíva, amit az oankálik is elfogadnak, de a Hibridekben kiderült, hogy ezt csak amolyan alamizsnának gondolják a „selejtesebb” egyedeknek, akik nem kérnek az általuk felkínált "jóból" és akikért ezért amúgy se kár.

A történet- és világépítésbeli negatívumok dacára Butler nyelvezete továbbra is gyönyörű, továbbra is érdekes, amit megmutat az általa elképzelt világból, emellett a kötet teli van szép gondolatokkal, amelyeken érdemes elmerengeni egy kicsit. Mellesleg nem tagadom, hogy Jodahs összességében egy jól felépített karakter, akinek hálátlan szerep jutott a nagy egészben, de mindennek ellenére nagyon szerethető. Valamint általa jobban belelátunk a családja kapcsolatdinamikájába is, amiről érthető okokból a Lilith és Akin szemszögű kötetekben nem olvashattunk ilyen mélyen. Mert helyenként akármilyen beteg (aberrált) is volt ez a kapcsolatrendszer, azért érdekes volt innen kívülről jobban belelátni.

Összességében a Hibridekben óriási lehetőségek rejlettek egy jó lezárásra, ennek voltak is jelei, és Butler tehetsége is adott volt, viszont inkább a kihagyott ziccerek könyve lett. Emellett végig úgy éreztem, hogy a szerző sokat veszített a lendületéből az előző kötetekhez képest és néhol mintha az ötlettelenség is felütötte volna a fejét. Ezért maradhattak elvarratlan szálak a végén, amitől úgy érződött, mintha lemaradt volna egy negyedik, igazi záró regény.

5/10

A könyvet az Agave Könyvek jóvoltából volt lehetőségem elolvasni.

A bejegyzés trackback címe:

https://smokingbarrels.blog.hu/api/trackback/id/tr6416294364

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása