A Pagony Kiadó újdonságai közül most Dániel András két merőben eltérő stílusú, de nagyon élvezetes mesekönyvét, valamint Harcos Bálint rövid mesékből álló kötetét olvastam. Dániel András elképesztően termékeny szerző, idén ez már a második, a sorban pedig a 15. Kufli-kötet, amely amellett, hogy hozza a megszokott színvonalat, újítani is tudott, és ez ráadásul nagyon jól is áll neki. A másik kötete, a Nincs itt semmi látnivaló! pedig egy teljesen egyedi, formabontó, gyönyörű kötet álom és ébrenlét határáról. Harcos Bálint mesekönyve hagyományos felépítésű, kicsit Lázár Ervin-szerű történeteket fűz egymás után, amelyeknek szép tanulsága, és legtöbbször megnyugtató befejezése van. A három kötet elsősorban az óvodás korosztályt célozza, de fiatalabbak és idősebbek is bátran beléjük lapozhatnak.
Ahogy az előző Kufli-kötetnél (Merre jártok, kuflik?, kritika itt) már írtam, ez egy olyan sorozat, amely az újabb és újabb részek megjelenésével szerencsére nem fullad érdektelenségbe, és nem laposodik el. Sőt. Érezhetően egyre több van ezekben a könyvecskékben, mintha az olvasókkal együtt a Kufli-univerzum (kufliverzum) is felnőne. Ráadásul a legújabb kötet, ahogy a hátoldalán is írják: „Világszenzáció!”, hiszen először olvashatunk egyetlen, egybefüggő történetet a könyvben. Eddig mindig két rövidke kuflikalandban vehettünk részt, most viszont egy jóval hosszabb mesét kapunk, két részben. Emellett most a szerző rajzain kívül a Pagony pályázatán nyertes három gyermekrajz is helyet kapott a könyv elején és végén, ami nagyon olvasóbarát, kedves kezdeményezés.
A történet főszereplője ezúttal Zödön, aki egy tavaszi reggelen éppen a kedvenc sárga virágjáért hajol le, amikor Reccs! – elszakad a nadrágja. A kuflik egyből törni kezdik a fejüket a megoldáson, és a beszélő fatuskó is a segítségükre siet, ám a varázslat nem úgy sül el, ahogy kellene: Zödön szeretett rózsaszín foltja eltűnik. Nincs más hátra, a kuflik felkerekednek, hogy foltravalót keressenek Zödönnek, közben pedig különféle kalandokba keverednek.
Úgy érzem, most talált rá a kufliverzum a tökéletes formájára. Elmondhatatlanul jobb ez a felépítés, mint az eddigiek, Dániel András érezhetően lubickol a kötetlenebb, bővebb lére ereszthető történetvezetésben. Az osztott és tele oldalak váltakozása remek, a humor a jól megszokott, a kultúrtörténeti utalások néhol egészen meglepőek. (Ezek nyilvánvalóan elsősorban a felnőtt olvasóknak szólnak, én nagyon imádom őket, és soha nem gondoltam volna, hogy mesekönyvben Neurotic-dalszövegrészlettel fogok találkozni. Nagyon köszönöm az élményt.) Egy nagyon pörgős, kalandos, vicces és izgalmas történet lett ez a kuflikönyv, és igazán remélem, hogy Dániel András tartani fogja ezt az irányt, amin a kufliverzum tovább fejlődik kötetről kötetre mind külsőségeiben, mind gondolatiságában.
Dániel András másik kötete, a Nincs itt semmi látnivaló! egy olyan formabontó, egyedi mesekönyv, amin csak ámultam, amikor a kezembe vettem. Elképesztően gyönyörű a kivitelezése, bár számomra azért kérdés, hogy az 5+-os korosztály mennyire találja szórakoztatónak. A lassan öt hónapos kislányom remekül eljátszott a kemény fedőlappal (ki-be dugta a lyukon a kezét, ilyesmik), és ámulva nézte a fekete alapon színes rajzokat a könyv belsejében. Szóval az biztos, hogy csecsemőknek érdemes mutogatni a színes, kontrasztos lapokat.
A történet valójában egy iskolás fiú elméjében játszódik onnantól, hogy az édesanyja jó éjszakát kíván neki, odáig, amíg valóban el nem tud aludni. Igazi „Utazás a koponyám körül”; amellett, hogy a sötét szoba tele van fura dolgokkal, ha az ember lehunyja a szemét, akkor is mindenféle képek jelennek meg a fejében. Varázslatos könyv fura lényekkel és gondolattársításokkal, humorral és a megszokott kulturális utalásokkal (így még tanulni is lehet belőle). Nekem az év egyik kimagasló mesekönyve, de lehet, hogy csak felnőtt fejjel élvezhető igazán.
Harcos Bálint mesekönyve tizenkét rövidke mesét tartalmaz, amelyek legtöbbször hétköznapi, ám valamely tulajdonságukban mégis varázslatos szereplők kalandjait mesélik el. A mesék hosszúsága tökéletes, pár perc alatt el- vagy felolvashatók. Nyelvileg igényesek és szépek, bár pont a címadó mesével vagyok úgy, hogy értem, értem, de nem tetszik. A nevek nagyon érdekesek, különleges hangulatot teremtenek, és talán az atmoszférateremtés a legnagyobb erőssége ennek a kötetnek. A hátoldalon az szerepel, hogy „vicces, érzékeny és különleges mesegyűjtemény”, amivel teljesen egyet tudok érteni, Harcos Bálint nagyon egyedi világot teremt.
Minden történet izgalmas, a legtöbb tanulságos is, és ahogy az lenni szokott, vannak a kötetben jobb és kevésbé eltalált (vagy legalábbis nekem kevésbé tetsző) darabok. Kifejezetten jól sikerült szerintem Lobélia kisasszony és a rettentő koszorkány összecsapása, Barbó, a sörényfodrász kalandja, a legkedvesebb pedig nekem Ninta és a sárkány története volt. Kicsit groteszk, kicsit Lázár Ervin-i világban mozgunk, de a szereplők nagyon emberiek. Őszinte leszek, nekem Turi Lilla rajzai egyáltalán nem tetszettek, és próbáltam nem odanézni olvasás közben, hogy el tudjak vonatkoztatni az illusztrációktól, és csak a történetre figyeljek. Ez persze ízlés kérdése, és egy igazán színvonalas kötetről van szó, ezt is ajánlom akár önálló, akár felolvasásra is.
10/10, 10/10, 8/10
A köteteket a Pagony Kiadó jóvoltából volt lehetőségem elolvasni.
