Könyvkritika - J. M. Coetzee: A barbárokra várva (2019)
2020. szeptember 02. írta: gulusz

Könyvkritika - J. M. Coetzee: A barbárokra várva (2019)

Igazából én sem vagyok jobb náluk

1604140.jpg

John Maxwell Coetzee nevét nem sűrűn lehet hallani hazai beszélgetésekben, sőt az író regényeit sem könnyű megtalálni az itthoni könyvespolcokon. Mintha nem csak az író bujkálna a nyilvánosság elől, hanem a művei is. Nem tagadom, én is csak azért olvastam tőle, mert láttam a nevét a Nobel díjas szerzők sorában. Meg érdekesnek hangzott egy dél-afrikai író személye, aki végül ausztrál állampolgár lett. Ennyi információval a hátam mögött vettem kezembe A barbárokra várva könyvét, és hatalmas élménnyel gazdagodtam.

A sztori viszonylag egyszerű: egy fiktív, az ország határán lévő gyarmati városban vagyunk, ahol az eseményeket egy nyugdíjazásra váró bíró szeméből nézzük végig.  Minden sivár és nyugodt, nem történik úgy nagyon semmi, maga a bűnözés sem komoly probléma erre. Egy nap felrepül a hír, hogy a határon túl élő barbárok elkezdtek szervezkedni, hogy leigázzák az városlakók által ismert civilizált világot. Szerencsére a Birodalom ezt nem hagyja annyiban és a városban megjelennek a hadsereg katonái, élükön az ezredessel. Azonban felmerül a kérdés, kik is valójában a barbárok? Léteznek-e egyáltalán, és ha igen, akkor valóban csak halált és pusztulást hoznak az emberekre?

Lehet már párszor olvastuk ezt a történetet (gonosz állam hatalma kontra egyén), de Coetzee stílusa gyomorba vágóan tudatja az olvasóval, hogy bizony ezek bármikor megtörténhetnek. A zsarnoki hatalom képes a legvégsőkig elmenni, hogy érvényesítse akaratát, ha pedig ezzel bárki is szembe mer szállni, ne számítson dicsőségre, csak szégyenre és megalázásra. A hatalmi eszközök nem csak a brutalitásban teljesednek ki, amelyeket nagyon sokszor naturalista elemek kísérnek (garantáltan nem feleded, hogyan hurcolják be az „összeláncolt” barbárokat), hanem abban is, hogy mennyire elfogadják ezt az emberek. A megfelelő kommunikációval igazából mindenkinek teljesen megfelel, ami éppen körülöttük folyik, még akkor is, ha a katonák szegény városiak élelmét emésztik fel, hisz ők csak az embereket védik.

Ez önmagában is bőven elég üzenet lenne egy könyvnek, és nagyon sok kritika is erre fekteti a hangsúlyt, azonban van itt még valami: az önismeret. Gyönyörű szépen és észrevétlenül nézhetjük végig, ahogy a kedves gesztusokhoz nem párosulnak valódi értékek. Egy idő után pedig már érezhető, hogy az ember hiába hisz a jó cselekedeteiben, valójában tudat alatt ő sem tartja többre az embereket, mint azok, akiket megvet. Számomra ez a vonal volt az, ami erős aurával gazdagította a cselekményeket, és a könyv befejezése után szinte úgy éreztem, mintha Coetzee ott ülne velem szemben (keresztbe teszi a lábát a karosszéken, rágyújt egy frissen bontott cigarettára, majd szemöldökét húzogatva kérdezi: „ugye?”). Hihetetlen pofán ütés volt a gondolat, hogy mennyire nem vesszük észre magunkon a saját cselekedeteink következményeit. Napokig hordoztam magamban a gondolatait, amelyeket nekem ez a különleges történet adott.

Összességében bárkinek ajánlom, aki szeretne egy élvezetes, eseményekben és tanulságokban gazdag regényt olvasni most, hogy újra beköszönnek a harminc fokos őszi napok. Könnyű olvasmányról lévén szó még kezdő, pontosabban újrakezdő olvasóknak is remek első választás lehet.

10/10

A könyvet nagymamám jóvoltálból tudtam elolvasni, mert karácsonykor adott egy kis pénzt, hogy vegyek belőle valami szépet magamnak. Köszi mama!

A bejegyzés trackback címe:

https://smokingbarrels.blog.hu/api/trackback/id/tr9316184942

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása