Számomra az év meglepetése volt, hogy Deborah Feldman nagy vihart kavart memoárja végre magyarul is olvasható a Libri jóvoltából. Igaz történet egy lányról, aki elmenekül a brooklyni zsidó szatmár közösségből, hogy szabad, önálló élete lehessen. Az írónő sorsa ihlette az Unorthodox – magyarul A másik út – minisorozatot a Netflixen, amely hetekig top10-ben volt a streaming szolgáltató oldalán.

Elöljáróban a Netflix sorozatról: a könyv történései és a sorozat cselekménye a legfontosabb dolgokban ugyan megegyezik, de tudatos készítői döntés volt, hogy más-más utat mutassanak meg. Így tehát a kettő nem zárja ki egymást, sőt!

Deborah Feldman egy évtizedet ölel fel memoárjában: 12-13 évesen kezdi elmesélni a történetét, egészen 23 éves koráig. Ez idő alatt kijárta az iskolát, tanár lett, majd férjhez ment, gyereket szült és már anyukaként kezdett irodalmat hallgatni egy főiskolán. Ennyi alapján ez egy teljesen szokványos történet, de Deborah nem egy szokványos közösségben született, hanem New Yorkban, a williamsburgi szatmári zsidó közösségben, amely teljesen elzárkózik a külvilágtól. A magyarosan csengő név nem véletlen: a II. világháború után a Szatmárnémetiből származó magyar holokauszt túlélők alapították a közösséget.

Deborah tudja, hogy a közössége hierarchiájában alacsony szerepet tölthet csak be a szülei bűnei miatt: anyja a születése után nem sokkal elszökött a közösségből, apja pedig – bár nincs nyíltan kimondva – gyengeelméjű. Szenved a lányiskolában, ahol a rabbi lányához képest ő egy senki, aki csak dorgálásra jó. Unatkozik is, hiszen nem is rendes iskoláról van szó, inkább csak arra való, hogy a goj (nem zsidó) hatóságok ne zaklassák őket, és lefoglalja a lányokat addig, amíg férjhez mennek. Az iskola elvégzése után tanárként marad az ismerős falak között és 17 éves korában férjet találnak a számára a 21 éves Eli személyében. Alig háromszor találkoznak, beszélnek az esküvőig, ez az időszak mégis egy valóra vált álom a lány számára: végre a közösség megbecsült tagja lesz, ruhákkal, ékszerekkel halmozzák el, minden volt iskolatársa őt irigyli a jóképű vőlegénye miatt. Szinte kézzel fogható a hite, hogy ez a házasság fogja teljessé tenni az életét, Elivel ketten megküzdenek mindennel és mindenkivel. Menyasszonyként még a legnagyobb titokban csempészi át tiltott, angol nyelvű könyveit a leendő lakásába, hogy az esküvő után rögtön közszemlére tegye őket a nappalija könyvespolcán.

Az a legszomorúbb része a könyvnek, mikor Deborah ráébred, hogy Eli nem az az ember, akinek remélte és továbbra sem élhet saját életet. Érdekes kérdés, hogy ha a férfi is egy valamiféle szabadságra szomjazó, önálló gondolatokkal bíró egyén, akkor létezne-e egyáltalán ez a könyv? Deborah az esküvő után 2 évvel életet ad kisfiának, és ekkor már foglalkoztatja a közösségből való elmenekülés gondolata. Ehhez az erőt végül egy főiskolán találja meg, ahol életében először emberszámba veszik: nem csak egy anya, feleség, akiért a férfirokona felel. Hanem egy önálló ember, akinek jogai vannak. Ez az önismeret fokozatosan, évek alatt alakult ki benne. Eleinte még megszállottan kereste a helyét a közösségben, miközben érezte, hogy többet akar, amit a környezete nyújtani képes. Könyvmolyként természetesen nagyon megérintett, hogy könyvtárakba, könyvesboltokba szökdösött olvasnivalóért, mert lányként tilos volt olvasnia, ráadásul angol nyelvű könyveket. Ahogy egyre több regényt megismert, úgy szélesedett a látóköre és eljutott odáig, hogy feltegye magában a kérdést: miért? Miért kell bemagolniuk egy olyan tanmesét, amiben a fiatal lány az erős szél miatt inkább a térdéhez szögeli a szoknyája szegélyét, minthogy a férfiak meglássák a combját? Tényleg csak így elégedett az Isten? Felszabadító az a lendület, ahogy arról ír, hogyan feszegeti a határokat és kezdi el végül az új életét. Néhány fotó is megörökíti az akkori mosolyát, életörömét, nem lehet nem tisztelni a bátorságáért és az erejéért. Bevallom, sokszor eszembe jutott olvasás közben A szolgálólány meséje, a döbbenet pedig még inkább letaglózó, hogy tudod, ez valóban megtörtént, most is történik. Miért élnek így?

A válasz egyébként könnyű: a félelem miatt. A holokauszt okozta trauma folytán a túlélők egy csoportja átkelve az óceánon összetömörült. A szatmári haszidok úgy tartják, hogy Hitlert az Isten küldte büntetésül, amiért a zsidók asszimilálódni akartak a társadalomba. Hogy a holokauszt bármikor újra megtörténhet, ha nem a Tóra szerint élnek. Az istenfélő élet ideája egykorú lehet az istenhívő emberiséggel, alapvetően pozitív üzenete van, de a félelem az, ami negatívvá, radikálissá teszi. Mert bár a Tórában ott van az a Tízparancsolat, amelyre az erkölcsi normáink a mai napig épülnek, de benne van az is, hogy a tejes és a húsos ételeket külön kell készíteni és fogyasztani, hogy a nő lelkén szárad, ha a teste miatt egy férfi akár csak gondolatban is bűnbe esik, ezért kamaszkortól kezdve kulcscsonttól térdig és csuklóig el kell fednie magát minden lánynak. Hogy aki nem jiddis nyelven gondolkodik és beszél, az többé nem fogja meghallani Isten hívó szavát. Hogy a munkásoknak heti háromszor kell házaséletet élni, az értelmiségieknek elég péntekenként. És így tovább. E mellé jön még a holokauszt miatti lelki teher, hogy vajon miért élték ők túl, ha más a családjukból nem? Erre pedig a válasz: maga a család. Hogy gyerekeid, unokáid, dédunokáid legyenek, hogy a zsidó nép a szörnyű népirtás után újra sokasodjon.

Deborah Feldman végig erős kézzel, pimaszul higgadtan vezet végig a történéseken, apró részletekkel érzékelteti, hogyan lett egy tudatlan, elnyomott kislányból egy fiát is megmenteni képes erős nő. Nem a gyűlölet beszél belőle, nagyon megható például az a szeretet, amit Zeidy és Bubby iránt érez. A nagyapja, Zeidy a közösség megbecsült tagja, egyszerre kereskedő és tudós, aki a szent törvényeket példaértékűen betartja, a zsidó ünnepek szerint vezeti az életüket. A maga módján szereti az unokáját, akitől annyit vár el, hogy jó bizonyítványt vigyen haza, mindig rendesen imádkozzon és sokat egyen. Enni pedig van mit, hiszen Bubby, a nagymama látástól vakulásig takarít, süt-főz. Bubby is magyar származású, ezért néha magyar szavak keverednek a beszédébe vagy az előkerülő ételnevek közé.

A könyv egyik legerősebb jelenete, mikor Pészahkor összegyűlik az egész rokonság és a holokausztról is megemlékeznek. Zeidy, mint családfő, az egész napos elmélkedés után elmeséli a hányattatásait, amit a magyar hadseregben töltött, mint megtűrt szakács, aki nem tud főzni. Hogy milyen rossz volt, mikor nem volt módja rendesen imádkozni, vagy kóserül étkezni. Eközben Bubby, aki egész nap takarított, húsz emberre főzött, csendben hallgatja ezt a sirámot, miközben az egész családját kiirtották Auschwitzban, ő pedig tífuszt kapott a Bergen-belseni táborban. De mivel nő, ezért tilos megszólalnia ezen az estén, az emlékezésének némának kell maradnia.

Ezek a kis részletek gondolkodtatják el leginkább az embert. Könnyen rá lehet mondani a szatmári haszid közösségre, hogy rossz, hogy hímsoviniszta elveken alapul, minden létező módon elnyomja a nőket. Nem létezik olyan ember, aki önszántából így akarna élni. De akkor ez azt is jelenti, hogy a mi, XXI. századi modern társadalmunk a jó? A példaértékű?

Az Unortodox – A másik út egyszerre önéletrajz, filozofikus mű, tanulmány kötet és feminista kiáltvány. Úgy tud letehetetlen olvasmány lenni, hogy az első pillanattól kezdve tudod a végét.

10/10

A könyvet a Libri Kiadó jóvoltából volt lehetőségem elolvasni.