Interjú John Caldwell-lel, a Káosz-ciklus írójával
2020. május 07. írta: P.A. Doorman

Interjú John Caldwell-lel, a Káosz-ciklus írójával

Harminc éve Káoszban!

dsc_0049alairt_optimized_1.jpg

Az embernek szüksége van hősökre, példaképekre, olyan valós vagy képzeletbeli személyekre, akik formálják világlátását. Vagy éppen arra van szüksége, hogy felvértezzék olyan stratégiával és szemlélettel, melyek az éppen elé gördülő nehézségek közepette nyújthatnak segítséget. De nem is feltétlenül kell ilyen költői nézőpontból szemlélni a kedvenc szereplő/imádott hős létét. Egy igazán szeretett szereplő olyan pajtása is lehet az olvasónak, akivel közösen kalandozva pár órára elfelejtheti a mindennapok nehézségeit. Skandar Graun talán nekem egy kicsit mindkét megközelítés szerint kedves regényhősöm. Vagy mondhatnám úgy is, kedves ismerősöm. Még most is emlékszem, amikor kamaszkoromban egy nap a könyvtárban érdekes párbeszédet hallottam. Egy olvasó keresett egy könyvet, A Káosz Évét. Nagyon megtetszett a borítókép, azzal a madárszerű lénnyel. Később megtudtam, hogy ez a történet harmadik része és az első kötet pont bent van. Valahogy így kezdődött a közös kalandom Yvorl isten harcos-papjával, aki nem az a tipikus epikus hős. Nem szemléli az életet magas erkölcsi értékek szűrőjén át, nem követ fennkölt eszméket vagy ideákat. Egyszerűen csak túl akar élni mindent. Ez a klisémentes, fordított fantasy irány nyerte el annak idején a tetszésemet. És ez az, ami miatt pár éve ismét hozzákezdtem az egész Káosz-ciklus végigolvasásához. Valamikor januárban vettem észre, hogy elrepült az idő. Hála a molyos adatbázisnak meglepetten fedeztem fel, hogy 2020-ban van okunk a káoszt ünnepelni, hiszen idén harminc éve, hogy az első kötet megjelent, mely kedvenc félvér orkunk világára nyíló ajtó is lett egyben. Az évforduló alkalmából felkerestem pár kérdésemmel Worluk világának megalkotóját, Nemes Istvánt, vagy ahogyan mi, rend vagy éppen káosz hitünkhöz szentül ragaszkodó, rajongó lelkek ismerjük, John Caldwellt.

Mikor és hogyan döntötted el, hogy írni fogsz?

Több fokozatban. Valamikor nyolcéves korom tájékán a kezembe került egy La Fontaine-kötet, és annyira megtetszettek a verses állatmesék, hogy elkezdtem hasonló fabulákat fabrikálni. Nyilván erőltetett kínrímekkel és a legminimálisabb tanulságok nélkül, de jó párat én is összehoztam, mire rájöttem, hogy ezek már engem sem szórakoztatnak, nem hogy másokat. Ezzel véget is ért a költői korszakom, versekkel azóta sem próbálkozom, legfeljebb olyan örökbecsű szavakat szoktam néha egyik karakterem, Ernest Roahmyer, ünnepelt falusi költő és sírkőfelirat-gyártó kisiparos szájába adni, mint például „Ork vót, oszt meghótt”. Viszont azok a versszerűségek megadták a kezdőlökést, és mire tízévesen észbe kaptam, már legalább négy regényt írtam egyszerre. Mindegyiket külön-külön egy-egy kockás spirálfüzetbe, hangzatos címekkel ellátva, és aztán az első nekibuzdulás után mindent félbehagyva és elfelejtve. Főként krimikkel, westernekkel és Rejtő-utánzatokkal próbálkoztam, és megsértődtem, ha az okosabb osztálytársaim megpróbáltak felvilágosítani arról, hogy a főszereplőm nevét nem úgy kellene írni, hogy „dzséjk”, hanem „Jake” és ha lehetséges, nagybetűvel kezdve. A második – és azt gondolom, jóval lényegesebb – lökést az irodalomtanárom adta nyolcadikban, amikor egy fogalmazásomra ötöst adott... ám nagy, piros betűkkel odaírta negatív véleményét is: „Ne másolj, magadtól írj!” Szünetben megkérdeztem tőle, miből gondolja, hogy másoltam. Talán hasonlít valamire? Erre azt felelte: „Nem hasonlít, de egy nyolcadikos gyerek magától nem tud ilyet írni.” Hát, én tudtam… és azt hiszem, ekkor kezdtem komolyabban venni az írást, és ha regényeket még nem is, de novellákat már sikerült befejeznem párat. A harmadik fázis pedig 1979-ben, a középiskola 4. osztályában kezdődött. Egyrészt, sikerült írnom pár olyan vicces történetet, ami azon a szinten „sikert aratott”; például, miután az egyik vicces hangúra vett beszámolómat az előző napi meccsről beolvastam a sulirádióban, többen is vártak a folyosón, gratuláltak, és közölték, hogy gyorsan bújjak el, mert a kiparodizált vezérszurkoló már keres, hogy laposra verhessen… És nagyjából ekkoriban alakult a helyi sci-fi klub, ahová én is jelentkeztem, és az induló klubfanzinba, a Spirálba két fantasztikus sztorim is bekerült. Ez már határozott csapásiránynak bizonyult, és az ezt követő években sok-sok novellát írtam, amelyek közül húsznál is több megjelent az ország különböző fanzinjaiban. És 1979-ben elkezdtem írni az első sci-fi regényemet „Mindent vagy semmit” címmel, amit két évvel később, a katonaságtól való leszerelésem után fejeztem be. (Azóta sem jelent meg, és nem is fog.) És végül a negyedik fázis, 1990-től, amikortól ténylegesen profinak nevezhetem magam, hiszen otthagytam a munkahelyem és szabad szellemi foglalkozású lettem. Egyrészt valahogy bekerültem a Csokonai Könyvkiadóhoz, mint az általam javasolt és elindított Főnix Könyvek sorozatszerkesztője, másrészt beszálltam Hajja Attila barátom által alapított Art Phoenix könyvkiadóba, egy évre rá pedig saját kiadót alapítottam, a Cherubiont, és eközben legalább tucatnyi, más kiadónak is írtam, fordítottam. A Káosz Szava c. regényem 1990 februárjában jelent meg; azóta tarthatom írónak magam.

Gyerekkorodban szerettél olvasni? Kedvenc könyvek, szerzők?

Egyke gyerek voltam, a szüleim két műszakban dolgoztak, nagyon sokat maradtam egyedül, amikor unatkozás helyett inkább megtaláltam a könyveket. Illetve, a könyvek találtak meg engem. Ötévesen, még az iskola elkezdése előtt megtanultam olvasni. Ennek oka az volt, hogy édesapám mesék helyett Karl May: Az Ezüst-tó kincse c. westernjéből olvasott fel nekem. De néha napokig nem volt rám ideje, én pedig mindig is türelmetlen alkat voltam, és hogy ne kelljen apámra várni, inkább megtanultam olvasni. Aztán egyik könyv követte a másikat – eleinte főleg „indiános” könyveket keresgéltem, aztán már válogatás nélkül bármit, ami jött… még akár kockás-pöttyös-csíkos lányregényeket is, bár ezekből csak néha, tévedésből. Rejtőt folyamatosan olvastam, és nem egyszer újraolvastam, alighogy befejeztem. Imádtam a laza humorát. Mint ahogy Rideg Sándor: Indul a bakterházát is rongyosra olvastam. Érdekes módon, a sci-fivel csak középiskolás koromban ismerkedtem meg; két KFK-kötettel indult el a nagy szenvedélyem: Pierre Boulle: A majmok bolygója és Louis Trimble: A városgép c. regénye lett a későbbi gyűjteményem alapja. Aztán végigolvastam a teljes KFK-sorozatot – ahogy jött –, a Galaktikákat, a Metagalaktikákat, a Kossuth- és a Táncsics-sorozatot, és vadászni kezdtem a határainkon túl megjelent, magyar nyelvű sci-fiket is, mint például a gyűjtői kincsnek számító, Újvidéken megjelent Robert Heinlein: Őrjárat a világűrben c. regényét. Jó sok év elmúltával sikerült megszereznem – csak kölcsönbe –, és bár nem váltotta meg bennem a világot, de megszerettem a stílusát, noha ez egy 1948-ban íródott ifjúsági regény volt csupán. Ennek emléke volt az oka, hogy noha akkor még nem tudtam angolul, amikor a debreceni antikváriumban megláttam egy gyönyörű címlapú Heinlein-regényt, a Citizen of the Galaxyt, nem tudtam ott hagyni, és elkezdtem autodidakta módon angolul tanulni. (Megjegyzem, ekkor már nagyon vágytam arra, hogy elolvashassam Alfred Bester: Tigris! Tigris! c. regényét, és az angol tanulásra a legfőbb ösztönző a Tigris volt, ámde akkoriban azt még nem tudtam megszerezni, szóval a Heinlent fordítottam tanulásképpen, és az évekkel később meg is jelent „A galaxis polgára” címen, az én többszörösen javított fordításomban.) Nagyon sok „kedvenc” íróm van, de legfőbbképpen Robert Silverberg, Alfred Bester, Jack Vance és Philip José Farmer művei állnak hozzám legközelebb. Silverberget azért tettem előre, mert az ő életútja és az enyém között elég sok párhuzamot találok, és annyira belém ivódott a gondolkodásmódja, hogy miközben olvasom, szinte már előre tudom, mi lesz a következő mondata.

Írói álnevek: ha jól tudom, neked több is van. John Caldwell; Jeffrey Stone; Mark Wilson csak, hogy a legismertebbeket említsem. Hogyan születtek ezek a nevek?

Csalódást keltő leszek: legtöbbször egy vállvonásból és/vagy hasra ütésből születtek. Nekem nem igazán a név számított, hanem a tartalom. Amikor 1989-ben Trethon Judit, a Griff Könyvek szerkesztője felhívott, hogy ő kiadná a Harc az Éj Kövéért c. művet – amit előzőleg kéziratban olvasott –, nemet kellett mondanom, mert én már korábban odaígértem Hajja Attilának. De Judittal abban maradtunk, hogy ha van rá két hetem, akkor annyi idő alatt simán megírok valami mást. És aztán, amikor két hét múlva leadtam a regényt, Judit elolvasta, és eldőlt a kiadás ténye, szóba került a név azaz, ha Nemes István néven írom, akkor ötezer példányban adják ki, viszont hogyha akármilyen angolszász jellegű álnéven, akkor harmincezerben… Ez nem lepett meg túlzottan, és nem is zavart. Judit mondta, hogy jó lenne, ha pár nap alatt tudnék választani egy nevet, és majd a hét vége felé felhív ezért… én pedig vállat vontam, és azt kérdeztem, minek addig várni. Legyek… például… John… Caldwell. Nem mindegy? Csak évekkel később hívta fel a figyelmem egy haverom, hogy egyébként létezik egy John Caldwell nevű író, akinek már jelent is meg könyve magyarul. (Vakmerő utazás, Táncsics, 1966). Én speciel nem ismertem, de aztán megkaptam ajándékba…Mivel még ugyanazon évben megjelent a Harc az Éj Kövéért, nem akartam, hogy az is Caldwell legyen, hiszen mindkét könyvet folytatni szántam, és nem akartam, hogy az azonos név miatt keveredés legyen. Ráadásul, ez utóbbit nem is egyedül, hanem Kornya Zsolt és Rácz Mihály barátaimmal írtam. Így jött a Jeffrey Stone, szerintem ez is csak úgy kapásból, a legminimálisabb átgondolás nélkül, aztán jött a Worluk átka, ahol logikus lett volna, hogy ugyanúgy a John Caldwell nevet használjam, mint A Káosz Szavánál, hiszen egyértelmű kapcsolat van a két regény között, de annyira más stílusban írtam őket, hogy emiatt választottam inkább egy harmadik álnevet – David Grayt. És aztán A boldogság kék szörnyetege (Mark Willson), és így tovább. Mindenhol volt indok arra, hogy miért ne az eddigi nevek egyikét használjam. Például a Titkok világa c. regénynél, amit akkori üzlettársam és barátom felkérésére írtam, és elfogadtam, hogy találjon ki ő egy álnevet… és így lett Andrew Hall az író ami, ugyebár, a Hajja Attila név kezdőbetűire épült…Amikor pedig „romantikus” regények írásába kezdtem, én tiltakoztam volna legjobban, hogy ha John Caldwell vagy Jeffrey Stone név alatt jelentek volna meg, úgyhogy mérlegelés nélkül elfogadtam a kiadó javaslatait; így lettem Hombre Jimenes, Pacheco Fernandes, Angela Mancini, Julia Gianelli és egyebek. Manapság is csak azért használom a „standard” és ismertebb neveimet – főképp a Caldwellt és a Stone-t –, hogy segítsem a potenciális olvasóimat az eligazodásban, hisz’ már így is épp elég nagy a keveredés.Most az az alapállásom, hogyha a Káosz Világa és fantasy, akkor Caldwell, ha pedig sci-fi, akkor Jeffrey Stone… de ez sem mindig egyértelmű.

Hogyan született meg Skandar Graun?

Ember apától és ork anyától…De komolyabbra véve: 1986 tájékán  fiatal, gimnazista barátom, Kornya Zsolt meginvitált, hogy vegyek részt egy általa szervezett AD&D szerepjáték kampányban. Akkoriban fogalmam sem volt arról, ez mit jelent, de érdekesen hangzott, és rábólintottam. Zsolt elmagyarázta a fontosabb tudnivalókat, aztán kockával kidobogattuk a karakterem fő jellemzőit, és megalkottunk egy karaktert: ez lett Skandar Graun. Mivel akkoriban olvastam épp Robert Silverberg: Lord Valentine kastélya  c. regényét, és nagyon tetszettek benne Zalzan Kavol utazó társulatának négykezű és majomszerűen szőrös szkandárjai”, átvettem a Skandar szót és ehhez fűztem hozzá valami „morgós-dörmögős” szót, így lett Graun. A játék Zsolt játékmesterkedése alatt zajlott, rajtam kívül az ő középiskolás osztálytársai és kollégiumi haverjaik vettek részt. Kb. másfél éven át nagyjából heti rendszerességgel játszottuk a kampányt, és ez idő alatt formálódott meg Skandar Graun személyisége. Nyilván, a regényben nem követtem mindenben a játék történéseit, sok mindent kihagytam, leegyszerűsítettem, megmásítottam… de innen jön az alap.

Szinte állandó a Káosz és Rend örök harca kedvenc orkunk világában. A való világot is ilyennek látod?

Nem. Én már felnőtt – érett – fejjel kezdtem ezt írni, és sosem kevertem a fantáziát a valósággal, legfeljebb annyiban, hogy a képzeletbeli történésekbe és eszközökbe is megpróbáltam valós logikát belevinni, és sosem ragaszkodtam az addig megszokott fantasy klisékhez. Mert el lehet képzelni mindent, hogy milyen lehetne egy ideális világban, no de a világ sosem ideális, még egy fantasyben sem. Worluk világát is sikerült bonyolultra és összetettre formálnunk. Nem csak nekem, hanem azon írótársaimnak és barátaimnak is, akiket beengedtem a játszóteremre, de még így is, meg sem közelíti a valóság brutalitását

Ha ott élhetnél Worlukon, hol telepednél le? Beállnál valamelyik oldalhoz? Vagy semleges maradnál?

Őszintén? Fogalmam sincs. Épp azért, mert eléggé két lábbal állok a földön, nem szoktam elszakadni ennyire a valóságtól, legfeljebb akkor, amikor írok… viszont olyankor nem a magam szempontjából gondolkodom, hanem mindig az aktuális karakteréből. Persze, minden általam írt karakterben van egy – kisebb avagy nagyobb – adag az én személyiségemből… de összességében akkor sem én vagyok. Ha objektíven fontolóra veszem, a tényleges személyiségem alapján, talán Dréniában élnék, mert amellett, hogy nagyon rendszertelen és kaotikus életet élek (a valóságban), valahol a lelkem mélyén rendszerető (is) vagyok, aki jobban szereti a kiszámíthatóságot, mint a váratlan helyzeteket. Ugyanakkor, improvizálni is imádok, jól el szoktam szórakozni a váratlan történéseken csak valahol mégis, legyen már rend inkább, mint ez a Káosz, ami kis hazánkban a jelenlegi viszonyokat uralja.

36611041_1058641367637042_3730881697391050752_o.jpg

A káosz világának komolysága jelentős, de ugyanakkor Skandar Graun történetei egyszerre görbe tükröt is mutatnak a zsánernek. Ez a fajta stílus tudatosan jött vagy véletlenül alakult ki?

Majdnem teljesen tudatosan. Keveset gondolkodtam ilyesmin kezdetben – ma már inkább –, és írtam, ahogy éreztem. Én egy játszani szerető, komolytalan ember vagyok, bizonyos értelemben „torzult személyiséggel”. Sokszor még azt sem tudom komolyan venni, amit illene. Igaz, hogy sok embert tisztelek ilyen vagy olyan okokból, de ugyanakkor egy jó poénért bármit vagy bárkit kigúnyolok. Nem bántó szándékkal, és akik személyesen ismernek, azt pontosan tudják, és velem együtt nevetnek… mint ahogy én sem sértődéssel reagálok arra, ha velem viccelődnek. Ez benne van a stílusomban, és ha jobban belegondolunk, Skandar Graun személyiségében is. Ha beszólnak neki, ő is először csak röhög, és nem egyből a láncos buzogányát rántja elő… bár ha kell, brutális is tud lenni, de aligha írtam olyan jelenetet, amikor indok nélkül ő kezd megtorlásba. Szóval, visszatérve az alap kérdésre nagyon sok olyan fantasy van, ami a komorságra alapoz és olyan is, ami annyira próbál vicces lenni, hogy átcsúszik élvezhetetlen gagyiba. Én próbáltam megtalálni egyfajta egyensúlyt a komolyság és a már-már paródiába hajló hülyéskedés között. Komolyan veszem a helyzeteket, igyekszem feszültséget teremteni, de ugyanakkor próbálom oldani a komorságot némi comic relieffel. Néha többel, máskor csak épphogy, de ezeket nem méricskélem, mindig érzésre írom. Ahogy nekem tetszene, ha másoknál olvasnám. Elég sokat kísérleteztem, szoktam kapni hideget-meleget, de eltelt közel harminc év, és több olyan embert ismerek, aki azóta kitart mellettem, mint rajongóm vagy egy időre elment, majd nemrég visszatért, ismét elővette a könyveimet, és meglepve tapasztalta, hogy még mindig hatnak rá. Nyilván, volt jókora lemorzsolódás, de mindig felbukkannak új olvasók is, akik most olvasnak tőlem bármit is, és elcsodálkoznak, hogy mennyire vacakokat írok, és mégis akadnak rajongóim.

Saját történeteidben kik a kedvenc szereplőid?

Mindig az, akiről éppen írok. Persze, a bejáratott karakterek, akik sokszor előkerülnek, egyértelműen a kedvenceim. Skandar Graun nem véletlenül lett az, ami. És oldalakon keresztül tudnék mesélni arról, milyen szokatlan és kedves reagálásokat is tapasztaltam már az ő karakterével kapcsolatban – a legkülönfélébb korosztályokból. Hadd ne hencegjek! Valamit nagyon sikerült eltalálnom vele, pedig nem igazán méricskéltem. De a félork harcos-papomon kívül én nagyon bírom Igor „Tetű” Ruzkin karakterét is (a Menekülés Nyú Drcenből c. Jeffrey Stone regényem főhőse), aki tulajdonképpen egy modernebb kori Skandar Graun-klón, de valahol belül mégis más. Nagy kedvencem Fürge Calver, akinek a karakterét eleve egy rám nagy hatást gyakorló karakter után mintáztam (Jack Vance Ravasz Cugele a minta) de persze az én Calverem gátlástalanabb és élvezi a gonoszkodást, míg Cugel inkább csak érdekből olyan, amilyen. Érdekesség, hogy egy ilyen személyt, mint Calver, a valóságban messzire elkerülnék, míg viszont a regényekben élvezem a szemétkedéseit, és néha írás közben meg kellett állnom a szememet törölgetni, mert néha még én is annyira röhögtem. Calverről már sok éve nem írtam, de konkrét tervem van vele, és hamarosan még Skandar Graunnal is közös kalandba keveredik.De például, amikor a Döberki Rém c. kisregényt írtam, akkor nagyon bírtam Gorm Kortner vámpírúr fanyar stílusát illetve, az ő fondorlatos, démoni rabszolgáját, Yorxunt, aki folyton mesterkedik valamiben, hogy kijátszhassa a gazdáját. Folytathatnám napestig… Naná, hogy egy író szereti a teremtményeit.

A Káosz-ciklust számos mai szóhasználattal élve spin-off követte. Ezekhez is ugyanúgy viszonyulsz, mint az „eredeti” regényfolyamhoz?

Naná. Hiszen azért írtam ezeket, mert nem tudtam volna csak úgy elengedni ezeket a „mellék” karaktereket. Ám így is képtelenség mindegyikükkel foglalkozni, akikkel pedig szeretnék. Csak tervezgetek, fontolgatok, és válogatok közülük, hogy kiket kellene továbbvinni. Ezért van az, hogy ha jön egy író barátom, és megkérdezi, hogy vihetné-e tovább ezt vagy azt a karakteremet, akkor, hogyha nekem nincs vele konkrét tervem, többnyire rábólintok, és sóhajtva ugyan, de engedélyezem… De ha nem akarom odaadni, akkor megtervezem, hogy az illető karaktert mi módon hozzam vissza a köztudatba. Aztán vagy lesz időm megírni, vagy nem.

Milyen volt Szerepjáték rendszert alkotni Skandar Graun univerzumához? Egyáltalán, hogyan született az ötlet, hogy egy saját rendszerrel, szabálykönyv készüljön a Káosz világához?

Kezdődött azzal a dolog, hogy az első műveimben még nem mentem bele igazi világépítésbe, csak az illúzióját teremtettem meg annak, hogy tudom, a hőseim merre járnak. Ebből aztán, ahogy a regények gyarapodtak, egyre több, egymásnak ellenmondó infó is született, vagy amikor egy írótársam írt egy sztorit valamelyik fantasy antológiába, folyton azzal nyaggatott, hogy milyen az az ország, amit egyetlen egyszer megemlítettem egy régebbi regényemben, hogy hívják az uralkodót, milyen hitűek a lakosai, mik a legjellemzőbb szokások, hogy híják a fizetőeszközüket, stb, stb, stb… Én meg csak pislogtam, mert a név alapján még arra sem emlékeztem, hogy azt az országot én találtam ki.  Ahogy egyre több írótársamnak adtam lehetőséget – sőt, némelyiküket egyenesen én kértem fel, hogy ne csak a semmibe írjanak, hanem helyezzék a sztorijukat Worlukra –, egyre több információt szerettek volna tudni. Én készítettem mindenféle hevenyészett jegyzeteket, de azok rendszerezetlenül maradtak, és kész művészet volt eligazodni közöttük. Bihon Tibi (Robert Knight) barátom folyton nógatott, hogy építsük fel és rendszerezzük a világot, de akkoriban én gyakorlatilag hetente megírtam egy romantikus regényt, és elképzelni se tudtam, hogy lenne erre agyam vagy időm. Tibi viszont nem hagyta annyiban, beszervezett több embert, és az én jóváhagyásommal  egy egyre bővülő baráti társaság egyre jobban belefolyt a munkálkodásba. Először is azzal kezdték, hogy újraolvasták és kijegyzetelték a megjelent könyveimet és káoszos novelláimat… sőt, mindazok műveit, akik valaha is Worlukra írtak. És a különböző, vaktában kitalált neveket, országokat, kontinenseket elkezdték elhelyezni a világon, és történelmet írtak hozzájuk, térképen megrajzolták az egyes országok határait, elhelyezkedést, domborzatot, az említett városokat és persze újakat is és így tovább. Persze, időről időre nekem is meg kellett néznem, és rábólintanom, avagy vita esetén döntenem, sőt… amikor 1998-ban A Káosz Sárkányait írtam, a végére megszaladt a kezem, és pár nap alatt összehoztam egy hevenyészett leírást, ami a már meglévő anyagokra támaszkodott, de írtam is hozzá mindenfélét bőségesen, aztán ismét a többiek dolgoztak. Nem tudnám felsorolni mindazokat, akik részt vettek a projektben (nagy-nagy riszpekt nekik), de Bihon Tibi mellett Hüse Lali (Colin J. Fayard) volt a legaktívabb irányító, aki a mai napig is alaposabban ismeri a világot, mint én magam főleg, ha az istenekről és a világ mozgató erőiről van szó. Például a Bajnokok Kardjáról, és az idei megjelenésre tervezett Káoszarénáról…

És ha már játék, kedvenc fantasy világunk a számítógépek világában is utat talált magán. Hogyan jött az ötlet/lehetőség, hogy pixel vértet öltsön Skandar Graun? A jövőben számíthatunk egy felújított változatra, mely a mai gépekre optimalizált?

Az ötlet egy számítógépes játékfejlesztőnek jutott eszébe, Szabó Miklósnak, aki egy fantasy szerepjáték kidolgozását szerette volna kivitelezni. Egyrészt ismerte és kedvelte az addig megjelent Káosz-regényeket, másrészt addigra már olyan mennyiségű ismeretanyag készült el könyvformában, beleértve magát a Káosz szerepjátékot is, amit kézenfekvőnek tűnt feldolgozni. Hiszen a szellemi háttérmunkákat nem akkor és ott kellett kitalálni, és nem utolsósorban akkora mennyiségű rajz- és képanyag állt már rendelkezésre Szendrei Tibor grafikus jóvoltából, ami a vizuális megvalósítást is megkönnyítette. Az ötlet az első évben még viszonylag szerény volument célzott meg, ám ahogy telt az idő, és pénzügyi befektetők is jelentkeztek, hozzáértő szakemberek is csatlakoztak, fokozatosan megnőtt az étvágy. Megalakult a nyíregyházi Brainfactor kft, és nem csupán „egy a sok közül” játék fejlesztése volt immár a cél, hanem beférkőzni a világ legjelentősebb játékfejlesztői közé. Mint utólag kiderült, épp ez lett a játék veszte, hogy túlságosan magasra törtünk. De ekkor ezt még egyikünk sem tudta, és örültünk a nagy kihívásnak. A végére hat szintet céloztunk meg, hat különböző, részletekig megrajzolt és kidolgozott helyszínt tartalmaz (1. Rentzal és környéke, 2. Rontás erdeje, 3. Kirovang és környéke, 4. A csempészek rejteke és a tengeri út, 5. Lendor és környéke, 6. Alouita romvára és a kazamaták), rengeteg önálló és/vagy összekapcsolódó feladattal és küldetéssel. Az NPC-k és szörnyek számát meg sem tudom saccolni, és ezek sem csak a hangjukban vagy a külsejükben különböztek, de még a mozgásukat is sikerült más-más formára venni. Szóval, egy igazán impozáns játék volt készülőben, amelynek a történeteit és a párbeszédeit is tapasztalt fantasy írók készítették, gyakorlatilag a Cherubion kiadó írói közül majd’ tucatnyian, beleértve engem is. Sajnos, rosszul mértük fel a lehetőségeinket, és több évnyi fejlesztést és rengeteg szellemi energia beleölését követően, több száz millió forint befektetése ellenére is kiürült a kassza, és bár a pontos részleteket én nem ismerem, de úgy tudom, a befektetők némelyikénél elfogyott a türelem, és így a játék végét már igencsak sietve össze kellett csapni. De a fő gond nem is maga a játék történetének befejezése volt, hanem, hogy a tesztelésre szánt időt le kellett rövidíteni, és a sok benne maradt kisebb-nagyobb hiba miatt szinte lejátszhatatlan lett, és a német szinkronon kívül más nyelveken nem szólaltak meg a szereplők. Ebből kifolyólag én már a legminimálisabb esélyt sem látom egy felújított, kijavított verzióra. Még ha alakulna is egy lelkes csapat, akik nekiesnének a bugok keresésének és összehoznák játszhatóra és élvezhetőre, hivatalosan terjeszthető játék már abból sem születhetne jogdíjproblémák miatt. Nem a karakterek és a történetek szellemi jogaira gondolok, mert azt mi, írók valószínűleg ingyen is felkínálnánk, de gondolok itt magára a játék motorjára, ami egy külföldi cég fejlesztése, a játékot publikáló német cég tulajdonjogára, a grafikák és azok számítógépes megvalósítóinak jogára, a felhasznált zenére, a fordításokra, a német szinkronra, stb, stb… Jószerivel össze se lehetne szedni, ki mindenkitől kellene ezekhez engedélyeket kérni, avagy újra megvásárolni. Azt pedig végképp nem tudom elképzelni, hogy egy újabb játékfejlesztő cég felkarolja, és egy modernizált játékká alakítsa. Végül még egy érdekesség. Mazák Karcsi barátom (Elegos7) sok-sok mentegetés árán végigment a játékon, és annak lényegi történeti részét átalakította egyfajta videófájlá, és összerakosgatta azokat logikus sorrendbe. Nyilván, egy ilyen bonyolultságú játékot több száz variációban lehetne végigjátszani, ő ezekből csak az egyik útvonalat követte. Így is kb. kilencórányi anyag jött össze, amit végig lehet nézni elejétől a végéig egy videomegosztó oldalon*, vagy legalábbis ízelítőt szerezni belőle, hogy mégis, milyenek a grafikák, karakterek, a harcrendszer. A játék német nyelvű (a bevezető képsorokhoz nem tudok magyar feliratot, de a további jeleneteknél már mindenhol vannak magyar feliratok.

pcjatek.jpg

Számos, a Cherubion kiadó gondozásában megjelent antológián dolgoztál, mint szerkesztő. Mennyiben másabb úgy a munka egy könyvön, ha azon több íróval is osztozol?

Amikor csupán annyi a közös, hogy egymástól függetlenül írunk történeteket, akkor csak minimális pluszmunkára van szükség. Átbeszélni, hogy az illető író melyik kontinensre, melyik országba helyezi a sztoriját, ott épp mi a helyzet – milyen történetek íródtak már korábban abba a térségbe –, illetve, ha felvetődnek technikai kérdések, amelyek nincsenek meg az immár „hivatalos” Világleírásban, akkor azokat beszéljük meg. Nincs konkrétan kiosztva senkinek semmilyen ország… de az magától is kialakult, hogy kinek mi a kedvenc regénye, írt-e már valamit arra a környékre (és akkor nyilván mindennek utánanézett), és a tudását megosztja azzal, aki épp oda készül írni valamit. Nyilván, akadnak olyan ellentmondások, amiket véletlenül összehozunk, hiszen 30 éve épül a világ, és annyi apró részlet van, hogy arra képtelenség emlékezni. Persze, ha valaki olvasó egy hónap alatt végigdarálja e 30 év termését, joggal kérheti számon, hogy nem mindig stimmelnek a dolgok. De alapvetően az olvasók nagy többsége a történetre, a karakterekre és a poénokra koncentrál, és nem a hibákat lesi. Mindamellett, pár éve beszállt mellénk egy igen komoly segítség, dr. Mazák Károly, aki szaklektorként segíti a munkámat. Most már én is ott tartok, hogy ha írok egy történetet, mielőtt leadnám a kiadónak, előbb Károlynak adom oda, és ő listát szokott nekem írni olyan hibákról, eltérésekről, amelyekről nekem írás közben fogalmam sem volt. Nos, ez az antológiaszerkesztés könnyebbik változata, de van a bonyolultabb, amikor nem egymástól független sztorikat írunk, hanem úgynevezett „shared-world” kötetet hozunk össze – mint például 2000-ben a Nordes volt, vagy azt követően Az Aranyváros legendája és Az Aranyváros ostroma, Mokhara a mágustorony, Fagyföld 1-2, Nordes-2, stb. Az ehhez hasonló köteteket már nem könnyű összehangolni, és csakis olyan írókkal lehet megoldani, akik nem a saját egójukat tolják előtérbe, hanem elfogadják, hogy a kötet közös története és annak homogenitása az elsődleges prioritás. Ezen kötetek megírásának megvannak a saját módozatai, és kötetenként különbözőek a módszerek. Az első Nordesnél rengeteg beszélgetés, egyeztetés előzte meg, utólagos változtatások és átírások tömege, de volt olyan is, amikor csak nagy vonalakban beszéltük át a fő sztorit, próbáltuk megtalálni a csatlakozási pontokat. Aztán amikor kész lett, jöttem én, egybefésültem az egészet, és a végére írtam egy egymillió karakter hosszúságú regényt, amelyben igyekeztem az összehangolt történeteket mindet lezárni egy végső nagy összecsapásban.Ez óriási, nagy munka – de ugyanakkor rettentően élvezetes. Jó ideje nem írtunk már ilyen shared-world kötetet, mert azért a sok év folyamán kissé szétszóródott a társaság, változtak a körülményeink… de ha idén nem is, jövőre tervezünk egy újabb shared-world kötetet, aminek a részleteiről egy ideje már beszélgetünk.

 A Káosz-ciklus egyik regényében megemlítenek egy nem Worluk világából, hanem Ynev hatalmas kontinenséről származó bárdot. Név szerint Tier Nan Gorduint. Az olvasóid számára nem ismeretlen az az információ, hogy a két fantasy világ között kapcsolat van. Nem is olyan rég lehetett arról hallani, hogy a M.A.G.U.S. világába is készül egy regényed. Erről mit lehet tudni? Mit szabad elmondanod?

Ott kezdeném, hogy Gáspár Andrást 16 éves kora óta ismertem, az eltelt sok-sok év alatt folyamatosan tartottuk a kapcsolatot, és azt gondolom, egyfajta kölcsönös tisztelettel kezeltük egymást. Hasonló kapcsolatot tápláltam Novák Csanáddal is; sok mindent megéltünk egymás mellett a magyar fantasy „hőskorában”. Említhetném azt az esetet, amikor 1991-ben én már megalapítottam a saját kiadómat, a Cherubiont, és így, mi hárman összefutottunk az Új Vénusz Magazin előterében… beszélgettünk, és én kapacitáltam Andrást és Csanádot, hogy alapítsanak saját kiadót az akkor még csak „foszlányaiban” meglévő Ynev világára. Mint sejthető, Csanád volt a lelkesebb, a vállalkozó szellemű, András pedig a picit visszafogottabb, óvatosabb, megfontoltabb. Noha a Valhalla kiadó a konkurensem lett, sosem volt köztünk ellenségeskedés. Más utakon jártunk, de sokszor közösen beszéltünk meg dolgokat, de köztem és Csanád, illetve András között mindig is megmaradt egyfajta bajtársi/sorstársi jó kapcsolat. Amíg én fordításokat és korábbi novelláimat adtam az Analogia magazinba, Csanád és András is bevállalt cserébe egy-egy novellát a Cherubion Exkluzív sorozatomba. (pld: a Fényhozóba (1994) Wayne Chapman (András): Toroni vér illetve Novák Csanád: Alkony.) De születtek apró keresztutalások is, ennek kapcsán jött létre laza kapcsolat Ynev és Worluk között. Amikor 2006-ban a Cherubion Kiadó a Delta Vision tulajdonába került, ismét elkezdtünk arról beszélgetni Andrással, hogy jó lenne szorosabbra húzni a kapcsolatot az ország két legnépszerűbb fantasy világa között, és ő kért fel arra, hogy írjak egy Magus-regényt. András két karaktert javasolt; Lándzsás Erik, illetve Mogorva Chei neve került szóba. Én némi tétovázást követően Chei mellett döntöttem, mert úgy éreztem, az ő személyisége áll hozzám közelebb. Hosszas adatgyűjtést követően – erősen támaszkodva arra a leírásra, amely Cheiről az Atlantisz magazinban megjelent – elkezdtem megírni a sztorit, és jelenleg ott tartok, hogy „másfél kötetnyi” szöveggel már elkészültem. Igazából, már sok éve kész van, de egyelőre nem vagyok elégedett az eredménnyel. Ennek magyarázata: a Magus világának történetei alapvetően más hangulatúak – komolyabbak, patetikusabbak –, mint amiket én írok. Chei történetébe úgy vágtam bele, hogy nem szerettem volna, ha egyfajta Skandar Graun klónt formálok belőle, és emiatt próbáltam elhagyni a lazaságot és a poénkodást a stílusomból. Mindamellett, igyekeztem ragaszkodni a már több helyen is megjelent történethez, és nem eltérni attól semmilyen formában. Egy egészen jó, mozgalmas és fordulatos regényt sikerült összehoznom belőle… mégis hiányérzetem van. Mert ezt a sztorit bárki más is írhatta volna, hiányzik belőle John Caldwell. Sokszor nekiálltam már átjavítgatni, hogy találjak egy köztes megoldást, de egyelőre még nem jutottam vele dűlőre. Viszont az idei évben megpróbálom komolyan venni, és lezárni végre legalább az első kötetet.A regény egyébként Chei ifjúkorában játszódik, amikor egy portyázás során gro-ugoni orkok fogságába esik, két évet tölt rabságban, amikor megmaradt társaival együtt végre sikerül megszöknie, keresztülvágja magát az egész ork birodalmon, hogy végre hazatérhessen Ilanorba, a kedveséhez. A derűs és beszédes ifjúból eközben válik Mogorva Chei.

Egy pár kérdéssel ezelőtt említetted a Káoszarénát. Mit lehet tudni erről az új káosz kötetről

A cherubionos írói társaságnak már több közös – shared-world – kötete is megjelent korábban (lásd fentebb), és még tervezünk is jó párat. A Káoszarénát – annak alapjait – még Colin J. Fayard (dr. Hüse Lajos) vázolta fel valamikor a Kondor után, de aztán úgy alakult, hogy más sztorikon dolgoztunk akkoriban, ráadásul 2006-ban jött a Cherubion kiadó eladása. Ez közvetlenül nem okozta volna a projekt megtorpanását, de ekkoriban az írók közül többünk is magánéleti problémákkal küszködött, így a Káoszaréna shared-world kötet összehozása kissé elsikkadt. Sőt, aki aktív volt, és hamar megírta a saját sztoriját (Allen Newman: Köderdő), nem akart fölöslegesen várni, és a biztatásomra megjelent önállóan a Köderdő c. 2005-ös kötetben. Valahol mindannyian elkönyveltük, hogy a Káoszarénából már úgysem lesz semmi. Továbbléptünk…Mi igen, de Fayard nem: elkezdte egyedül megírni az elképzelt sztoriját, és bár elméletileg sokan támogattuk és ígértük neki, hogy később majd beszállunk, a magánéleti bökkenők miatt is kissé lazábban kezeltük az írási lehetőségeket. Fayard éveken át egyedül írta a sztoriját, aztán becsatlakozott hozzá Tim Morgan (Herr Nándor), aki felismerte a kötet jelentőségét, és megtalálta a közös hangot/stílust Hüse Lalival… aztán már együtt dolgoztak a projekten, immár összehangoltan.A lényeg az, hogy Fayard és Morgan befejezték a Káoszarénát… és nemrég elküldték nekem a véglegesített verziót. Tehát: a Káoszaréna már elkészült, itt van nálam, tényleg csak ütemezés kérdése, hogy mikor fog megjelenni.

Végezetül, hogy mindenképpen a jövőbe is tekintsünk. Remélhetünk új epizódokat kedvenc egyfülű félvér orkunk életéből? Ha jól tudom, Szendrei Tiborral már dolgoztok egy ideje egy képregényen. Erről elárulsz pár dolgot?

Egyrészt, vélhetőleg, mire ez az interjú megjelenik, már a kiadónál lesz a Kalóztánc-2 antológia, amelyben az ifjú Skandar Graun tengerész éveiből ismerhetünk meg egy újabb epizódot, másrészt pedig még idén szeretném megjelentetni a kb. tíz éve belebegtetett A Káosz Erdejét, amely Yvorl harcos-papjának felnőttkori történetét meséli tovább; gyakorlatilag a 2010-ben félbehagyott A Káosz Ünnepe szerves folytatása. Megjegyzem: akkor és ott szerettem volna lezárni azt az epizódot, ámde akkoriban nem várt magánéleti okok miatt sok minden másképp alakult az életemben; szüleim betegsége és halála nem kicsit lebénított. Azóta is többször próbáltam visszatalálni Skandar Graun laza karakteréhez, de hát, ugye, ez nem egyszerű. És akkor a képregény… A Káosz Méregfoga. Szendrei Tibi gyakorlatilag azóta az egyik legjobb barátom, amióta Skandar Graun „megszületett”; kedvenc félork karakteremhez ő társított vizuális formát, és nehezen tudnám elképzelni, hogy a folytatásokhoz valaki más készítsen borítókat. Tibi eredetileg képregény-rajzolóként indult, és a mai napig is ez a szíve csücske. Ő maga döntötte el, hogy jó szórakozás lenne számára, ha szabad idejében ismét képkockákat rajzolgatna. Elbeszélgettünk erről, és arra a döntésre jutottunk, hogy ne a már megírt és megjelent történetekből emeljünk ki egy részletet, hanem egy vadonatúj sztorin dolgozzunk. Nyilván, egy vizuálisan is látványos sztorinak kell lennie, és olyannak, ami nem lő le előre semmilyen komolyabb poént/fordulatot Skandar Graun még csak ezután következő történetéből. A sztoriról annyi árulhatok el, hogy Skandar Graun összehaverkodik a negyedvér gilf Fürge Calverrel, közös kalandba keverednek, és egy hajótörést követően Jidor egyik szigetére vetődnek, egy igencsak kínos szituációban. A sztori egyedi, nem tudnám behatárolni, hogy Skandar Graun életén belül hová esik, de talán azt mondanám, hogy mindenképpen A Káosz Erdeje utánra, de azt még én sem tudom, hogy közvetlenül utána, avagy évekkel későbbre. Majd alakul…

Kedves István, köszönöm a lehetőséget. A veled végzett munka igazán nagy élmény volt. Azt hiszem minden rajongód nevében kívánhatok jó egészséget, rengeteg remek ötletet, inspiráló, vicces és kellemes élményeket. Lelkesen várjuk az elkövetkező új, vagy éppen felújított regényeidet. És a végére még engedd meg, hogy Skandar Graun egy sokat idézett szavajárásával búcsúzzam: Yvorl redves farkára! :)

 

* https://www.youtube.com/watch?v=YFpAO-1Vgc8&list=PL8M_j1q0vkH4_xmSNVALrV2_IFEopUKWw&index=2&t=0s

 

A bejegyzés trackback címe:

https://smokingbarrels.blog.hu/api/trackback/id/tr615658722

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Galaric 2020.05.09. 12:27:50

Ez jó volt!
Feltámadt a nosztalgi azt hiszem le is emelek egy Skandar történetet a polcról...

Dan da Man 2020.05.09. 12:49:09

Én is köszönöm. A posztot és István alkotói munkásságát is. Óriási örökség ez, ami bár nem szépirodalom, de szerintem meghatározó része a magyar kultúrának (még ha csak szub-szinten is).
Kár, hogy az ilyesmit általában figyelmen kívül hagyják, mert elért eredményei nem a magas vagy a politikailag preferált kultúrirányt képviselik.

De tudd István, hogy én és sokan mások örökké hálásak leszünk azokért a pillanatokért, amiket a műveid olvasása közben kaptunk Tőled.

Csakis a legjobbakat!