Könyvkritika – David Attenborough: Utazások a világ túlsó felére (2019)
2020. február 12. írta: Fejes Valentin

Könyvkritika – David Attenborough: Utazások a világ túlsó felére (2019)

Paradicsommadarak, remeték és makik nyomában

Az 1950-es, ’60-as évek derekán az ifjú David Attenborough stábjával abban a különleges megtiszteltetésben részesülhetett, hogy a BBC, illetve a Londoni Állatkert által szervezett expedíciókon egzotikus helyszíneken forgathatott. Messzi földekre tett újabb, emlékezetessé vált utazásai alatt szerzett élményeivel három kötetet töltött meg, melyekről az Utazások a világ túlsó felére című könyvben olvashatnak az érdeklődők.

david_attenborough_utazasok_a_vilag_tulso_felere_borito.jpg

Ezúttal is több állomást jelöltek ki: a mesés Új-Guineát, a Csendes-óceán nyugati felén elterülő néhány szigetet, Madagaszkárt, valamint Ausztrália barátságtalan északi térségét. Kalandjaik során eleinte inkább a ritka állatokra összpontosították figyelmüket, ám idővel érdeklődési körük kiszélesedett, így a helyi bennszülöttek mindennapjainak különféle jeleneteit szintén lencsevégre szerették volna kapni. Homlokomat ráncolva vagy széles mosollyal az arcomon, némi értetlenséggel vegyes döbbenettel szereztem tudomást a miénktől gyakran merőben eltérő kultúrák bizarrnak ható szokásairól. A legkisebb kontinensen olyan sajátos életfelfogású, a civilizációtól csaknem teljesen elvágott figurákkal vették fel a kapcsolatot, akik önként vállalták a magányt, a famadihana („a holtak megfordításának ünnepe”) szerintem ép ésszel nehezen fogható fel, az úgynevezett rakománykultusz viszont egyenesen olyan hihetetlennek tűnt számomra, hogy ha nem a szerzőtől hallok róla, akkor valószínűleg az élénk fantázia szüleményének tartanám.

Belső viszályaikat a walbirik rendkívül furcsa, ám igen egyszerű módszerrel rendezik. A két ellenség törökülésben leül egymással szemben. Az egyik előrehajol, és kését a másik hátába döfi. Aztán rajta a sor, hogy ellenkezés nélkül alávesse magát a szúrásnak. Addig döfködik egymást, míg valamelyik föl nem adja, vagy – és ez a gyakoribb – el nem ájul a vérveszteségtől.

Természetesen a szinte érintetlen, vadregényes tájakat benépesítő élőlényekről sem feledkeztek el munkájuk közben. A trópusokon szemtanúi lehettek annak, miként csap össze két pálmatolvaj – az embereknél általában viszolygást keltő, hatalmas rákfélék erős ollóik rettenetes erejével zúzzák össze a másik páncélját. Vajon melyikük kerekedik felül a fura párbaj végén? Afrika szomszédságában a csapat a kíváncsi tekintetek elől rejtőzködő makik nyomába ered, emellett azt próbálják meg kideríteni, mégis miféle teremtmény ihlethette a hatalmas rukhmadár legendáját. Ugyanitt a szemlátomást a sünökre emlékeztető, ám velük közeli rokonságban nem álló tanrekek húznak ujjat újdonsült barátaikkal, a kenguruk otthonában pedig egy trükkös varánusz tör borsot az orruk alá.

palmatolvaj_mirror_online.jpg

A jókora pálmatolvaj (Birgus latro) kiválóan alkalmazkodott a szárazföldi léthez (fénykép forrása: Mirror Online)

A lovaggá ütött természettudós meséit képtelenség megunni: könnyen lelki szemeink elé képzelhetjük, ahogy a tőle megszokott stílusban és hanglejtésben, kezeivel néha ide-oda mutogatva adja elő a dolgokat. Sok ilyet még!

10/10

***

A könyvet a Park Könyvkiadó ajánlotta fel.

A bejegyzés trackback címe:

https://smokingbarrels.blog.hu/api/trackback/id/tr6515462258

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.